- Nem baj - kommentálta Fekete György, a Magyar Művészeti Akadémia (az egykori Makovecz Rokonai, Barátai és Üzletfelei Véd- és Dacszövetség) Főtáltoselnöke a hírt, hogy ügyrendi tévedés folytán a Műcsarnok és a Vigadó helyett a Vámház-téri Nagycsarnokot és a Vidám Hörpölő nevű mélyvendéglátóipari üzemegységet utalta ki nekik az Országgyűlés Apanázs-, Haveri Alapkezelő és Klientúraügyi Bizottsága.  - A Nagycsarnok fémszerkezete kiválóan alkalmas rá, hogy a megrendezzük benne a minapi műcsarnoki magyarellenes kiállításra adott ellenpont-válaszunkat, melynek címe is: Rút szibarita váz – mondta el Fekete táltoselnök.  - A kiállítás központi eleme saját legújabb monstre installációm, a "Papp Lajos megkatéterezi a Nemzet szívcsakráját". A Hörpölőben konferenciákat és alkotótáborokat fogunk tartani. Ez nem ütközik a hely jelenlegi profiljával, bár a megvalósítás hogyanjáról és mikéntjéről még az intézményt jelenleg igazgató Lefejel Mici asszonnyal is egyeztetni kell - körvonalazta terveiket Fekete György, jelezve, hogy Mici asszony alapvetően nyitott az együttműködésre, „csak aztán rendes fogyasztás legyen, és a művészurak ne pisáljanak nekem a piszváró mellé!”

- Új, nemzeti életet lehelünk a művészetekbe, a Nagycsarnok a hiúságok, az idegenszívű padlizsánok és véres cubákok vásárcsarnokából a Magyar Létigenlés Templomává emelkedik, és Makovecz Imrére emlékezve két gigantikus aranyozott Turulszárnyat fogunk a homlokzatára illeszteni; a Vidám Hörpölő pedig, nevéhez méltóan, végre az Öröm szakrális helye lesz, ahol ambróziaként csoroghat le lelki torkainkon a „magyarnak, NER-nek-lenni” újnemzeti eufóriája – vont szélesebb pannót Fekete György, aki elmondta, a friss törvények értelmében a MMA döntheti el, hogy mi számít művészetnek, és mi nem.  Erre a feladatra keresve sem találhattak volna nála alkalmasabb embert, mutatott rá a Vezérművész, hiszen kiskora óta allergiás bőrkiütéseket kap bármiféle modernizmustól, absztrakciótól és kísérletezéstől. Egy ízben egy Kassák-kollázs láttán sokkot kapott, és csak nagyobb mennyiségű mézeskalács-huszár és tükrösszív alkalmazásával lehetett őt megmenteni.

- Én úgy érzem, az Úr engem erre a feladatra kiszemelt, és különleges képességgel áldott meg – mosolygott Fekete igazművészeti akadémiatulajdonos úr. - Megismerem én az igazi művészetet szembeszélben, száz méterről is. Az igazi művészet csáléra csapott pörgekalapot hord, dúsbajuszú ajkai közül tajtékpipa mered elő, lajbikján zsinóros a pruszlik, bugylibicskáján kacskaringós konzervnyitó, subájában tarisznya, kannájában cukorcefre, tarisznyában elemózsia: csupa disznó-paprika-vereshagyma, orra-füle-hája-mája. Hamvedrében sült pogácsa, szőlővessző, ért kalász. A fülében monstrancia, az orrában hallelúja, a szívében összes búja, Trianon mint angina, a szájában magyarnóta, lágy, szőke és másfél mázsa - ja, az nem is.

(El nem hangzott riport az MR1-Kossuth Rádió „Nerzeti nagyságaink” című magazinműsorából)

Én Hoffmann Rózsában a mosolyát szeretem. Egy arc, amelyik csikorog. Miközben minden egyes vonását, ráncát összehúzza a gyűlölet, mégis - hiszen ez a dolga - mosolyogni próbál. Ez egy ökölbe szorított arc, amelyiket hordozója igyekszik kinyújtott tenyérnek álcázni. Egy sarokba szorított, marni készülő patkány arca, amelyik mosakodó kiscicának szeretné maszkírozni magát (esetleg, de erre már gondolni sem mer, falábú házmesterkislánynak). A hatalom igazi, valahogy mindig kétségbeesett arca. Minden hatalomé.

Kedves Rózsa! Írtam egy verset Önről. Vagyis inkább a bennem élő Hoffmann Rózsáról. Kérem, fogadja szeretettel!

Parlagomon

vipera hever.

Most mit mondjak?

Elég nagy teher.

CÖF! Minden méretű, formájú és fazonú Békemenetek tervezése, szervezése és gyors kivitelezése. Haragosa van a faluban? Szervezzen Békemenetet! Hangosan dug a szomszéd a panelban? Békemenetet neki! Zöld parizert kapott a hentesnél? Kell még külön mondanunk? - Békemenet a megoldás. Önt mindenki nyúlbélának nézi a munkahelyén? Egy Békemenet, és Ön lesz Núbia Párduca! Rosszul tanul a gyerek? Zutty, egy jó kiadós Békemenetet neki, és máris szavalja majd a Wass Albertet! Nem főz és/vagy nem szül az asszony? A Békemenet majd ráncba szedi. Büdös az Ön lába? A Békemenet elfedi a lábszagot is. Másnapos Ön? Elmulasztjuk. Telefonbetyároknak Anonim Lihegős Békemenet, Uraknak diszkrét topless Békemenetek, keresztényeknek Békekörmenetek. Minden méretben, az egyszemélyes Békesétától a csúcsminőségű, díjnyertes "Félmilliós Békemenet" (tm) termékünkig (a Belügyminisztérium Tömegbecslő Osztályával és a Magyar Hírlappal közös produkció). Születésnapra, házassági évfordulóra, érettségire ajándékozzon személyre szabott, egyedi Békemenetet, amely soha el nem múló emlék lesz. Ön fizet, Mi menetelünk! (Ugyanott birkatrágya és belorusz cigaretta folyamatosan kapható, vagy kisebb közszolgálati státuszra cserélhető.)

A CÖF Zrt. további ajánlatából: Október 23-i Civil Béketábor és Lincselőbajnokság a Nemzet Régi-Új Főterén. Vidám Kossuth téri táborozás, férfiembereknek a "Give Piss a Chance" nemzetközi célbahugyozási verseny válogatója, asszonyszemélyeknek kuss. Gyerekeknek az Állami Bábszínház bemutatója a Parlamentben, élő kesztyűbábokkal. Baranta békeharcművészeti bemutatók. "Éliás beleevett az egy tál dödölémbe" - Békekonferencia a nemzetközi háttérhatalom magyarországi hátteréről. "Békekölcsön visszajár" - pénzügyi tanácsadás és közös hitelcsapda-készítés. "A Béke Szigete" - magyar nemzetirock zenekarok, Szignál Ákos, az állami díjakkal kitüntetett Kárpátia és a Dankó-rádió közreműködésével. "Ott a pont!" - Matolcsy György, Usztics Mátyás és Pataky Attila eugenikai és asztrogenetikai előadássorozata. "Felvonulók kérték" - átokszövegek és ráolvasások a hun-sumer-szkíta őshagyományokban. "Kínos kérdések, őszinte válaszok" - közéleti vitafórum Obersovszky Péterrel. A Bayer Zsolt Nemzeti Slam-poetry Verseny nagymagyarországos döntője. Minden kétmilliomodik résztvevő értékes ajándékokat kap! CÖF! 

 - Üdvözöljük kedves utasainkat a Sólyom Nemzeti Légitársaság kánaáni járatán. Kérjük, csatolják be biztonsági öveiket, és tapsolják meg a Kapitányt!

- Elnézést, kisasszony...!

- Asszony vagyok, uram. Az SNL gépein csakis rendes, keresztény házasságban élő utaskísérőket alkalmaznak. Itt van a táblácskám is: Kovács Jenőné. Szóval miben segíthetek?  

- Önök nem mentek csődbe?

- Dehogy, uram. Mi Kánaánba megyünk. Közvetlenül, átszállni sem kell.

- És miért kell előre megtapsolni a kapitányt?

- Mert nehéz utunk lesz Kánaánba, és a Kapitány úr erőt merít az önök szeretetéből és bizalmából. 

- Rossz az idő?

- Az idő jó. Csak a Kapitány úr még soha nem vezetett repülőt. 

- Úristen! Akkor mégis mit vezetett? 

- Fekete kisbuszt. De azt viszont virtuóz módon, elengedett kézzel, öv nélkül. Ő egy igazi légtornász. Elboldogul egy repülővel is. 

- Hölgyem, én azt hiszem, leszállnék, mielőtt felszállunk. 

- Azt sajnos nem lehet, az ajtókat már bezártuk. De hajoljon csak közelebb: valójában nem is szállunk ám fel. Csak ne mondja el senkinek!

- De akkor hogyan jutunk el Kánaánba? 

- A Kapitány úr időnként ilyeneket fog mondani, hogy "Kedves utasaink, félúton vagyunk, nem érdemes kinézni az ablakon, mert csak a nyugati ugart látnánk", meg hogy "Kedves utasaink, most már nemsokára Kánaánba érkezünk". 

- És mikor érkezünk meg?

- Amikor Ő azt mondja, hogy ez már Kánaán. Mikor hogy.

- De hát ha megérkezünk, és el sem indultunk, akkor minden ugyanolyan lesz?

- Dehogy. Közben eladták a lépcsőt. Majd ugrani kell.

Na, ez itt most egy ilyen próba. Még nem kötelez semmire ugye, csak meg akarom nézni, hogy működik-e ez a blogizé, kiteszi-e a posztot, ilyesmi. Kicsit több mindennek és mindenkinek kellene ilyen próbaidőt biztosítani, én pl. annak idején tíz másodpercet adtam az Áder Jánosnak, hogy bebizonyítsa: jobb köztársasági elnök (vagy mifene), mint a Smitt Palli volt, de Áder nem élt ezzel a lehetőséggel. A többiről meg nem is beszélve: akit már kipróbáltunk, azért rossz, akit még nem, az meg azért. Mindenesetre még mindig elborzaszt - bár meg nem hökkent - hogy Bethlen István kopasz, frankhamisításokba, optánsperekbe, országcsődökbe, zsidótörvényekbe, politikai justizmordokba és hasonló kedves epizódokba beleráncosult fejére akarják tornyozni saját ideológiai NER-dzsuvájukat, ezt a veszélyes hulladékot, amit a huszadik század szeméttelepien bogarásztak össze. Ezt a fajta szellemi guberálást én is betiltanám inkább, hiszen itt nem arról van szó, hogy kié lesz a hokedli, a kibelezett mosógép vastalpa vagy a megrokkant Pacsirta rádiókészülék, hanem hogy ki nyitja újra ránk egy romlott Pandora mérgező, pestishordozó szelencéjét. De eltértem a lényegtől, miszerint meg akartam nézni, hogy hogyan működik ez a blogmotor vagy mi, hogy lássam. Na. 

Ha a jó Bethlen gróf hintapolitikáját
mérlegre tesszük,
kiegyensúlyozott véleményünk vélhetőleg
bizonytalannak bizonyul.
Fel-le billegnek izgatottan
a prók, kontrák és rekontrák, mint
Fedák Sárik a színpadon.

Nyugdíjas fehér ló az istállóban - 
patyolatfehér terroristák
dörgölik vörös rongyokkal: 
ki kell a vérfoltot venni!,
mossák róla
a futó habot. 

Tegyünk az egyik mérlegserpenyőbe
másfél millió koldust, 
a Cséry-telepen tallózókat, a köpködők 
kifakult népét, 
hárommillió kitántorgottat,
Kiskunhalom, Tard, a Dzsumbuj vagy a Hős utca
eldobott szivarcsikk-lakóit,
(e halmazoknak persze van közös metszete),
Tegyük bele
a csendőrtollakkal ékeskedést,
a zsidótörvényeket, a leventézést,
a cserkész-világtalálkozót,
Matuska Szilvesztert és a statáriumot,
Sallait, Fürstöt, 
Töreky bíró csomózott törvénykötelét,
tegyünk oda még egy nagy rakás házilag főzött 
kisüsti francia frankot,
egy hamisított magyar jelent;
és még az úri dac üres kliséit, 
az önhitt kishatalmi hisztériát.

A mérleg serpenyőjében
főzzünk krumplilevest reggelire és ebédre,
meg másnapra is, ciberét hozzá, s pénteken babot;
mérjük a mindenséggel magunk, fröccsel,
havi kétszáz pengő fixszel – de hát sose telt:
még szerencse, hogy Magyarországon
a vasúthálózat olyan
jól kiépített volt. 

A másik serpenyőbe meg tegyünk
egy fess cilindert,
egy ezüstfejű sétapálcát,
úri modort
- tudni illik, melyik a halkés és melyik a tortavilla -,
és azt, hogy saját kezével Ő
sosem ölt. (Erre 
más kezeket tartott.) 

És persze kultúrember volt, az operába
frakkot vett, vadászathoz blézert, 
szerette az angolokat, eredetiben olvasta
Byront és Shelleyt. 

Máris elénk szoborul egy szép
büszke, virtigli példakép. 
Nekünk, úgy látszik
ennyire telik.

Felteszem a PTI filmklubja számára fordított feliratomat a Peter Brook-rendezte 1967-es Marat/Sade filmhez (Peter Weiss: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában). 

A felirat kb. 10-15 %-ban a Görgey-féle fordítást, 5-10%-ban annak Eörsi István által átdogozott verzióját követi, a többi saját fordításom - az angol szöveghez nem illettek a meglévő fordítások. Pár napot eldolgozgattam vele, de jó szórakozás volt, és ez szerintem egy kiváló darab kiváló feldolgozása - igazán érdemes megnézni, és a zene is baromi jó.

A filmről az imdb-n: http://www.imdb.com/title/tt0060668/

Egy folyamatosan seedelt link a filmhez (nem általam seedelt, kedves Hatóság, én mélyen elítélem az illegális letöltést, és ezt a linket is csak elrettentés céljából, mintegy aufklärista hevületből teszem ki!!!): http://thepiratebay.sx/torrent/4594434/Peter_Brook_-_Marat___Sade_(1967)

És akkor innen letölthető a szöveg (az .srt fájlt a letöltött filmmel közös mappába kell tenni, és a kettőnek - filmnek és feliratnak - azonos nevet adni [pl. MaratSade]). https://www.wuala.com/konokp/Herostratus/?key=XdsRujhTBebA

Szóval jó szórakozást mindeninek!

A dodó vagy remetegalamb
nagy, röpképtelen madár volt
magassága mintegy 1 méter
súlya 20-25 kiló
nagy feje volt, erőteljes csőre, csökevényes szárnya, vaskos lába 
és zsíros fartájéka, bár erre a Wikipédia nem tud forrást, írja is, hogy
"forrás?"
kellene ide egy szép, kövér citátum
dodót pedig már nem lehet találni. 
A dodók életmódjáról viszonylag keveset tudunk, csupán
abban lehetünk biztosak, hogy már nincs semmiféle
életmódjuk. 
Tekintve, hogy elfogytak. 

Ennek, azt hiszem, leginkább a zsíros fartájékhoz van köze.
A dodókat, kérem, felzabálták. 
Rágósak voltak állítólag, és rossz ízűek
- bár az átutazó hajósnépek nem igazán
voltak kifinomult ínyencek, csak
prolik egy polgári gasztroforradalomban - 
de a dodók súlyos, zsíros fartájéka 
némi változatosságot jelentett a kétszersült
és a sózott hús után. És a hajók, ahogy
kapitalizmust szállítottak bús gyarmatok és 
ködös óhazák között,
sűrűn jöttek. 
Mohó szájak, korgó gyomrok
a fedélzetközben. 
És súlyos furkósbotok. 

Holnap itt is 
sűrűn özönölnek majd
a fülkeforradalom házmesterei ténsasszonyai
trafikosai firkászai rikoltozók és füttyösök és drukkerek
öregebbvagyokmintszlovákiák, vesszentrianonok,
mocskoszsidózók, riariahungáriák. 
Sok mohó száj. 
Békemenetelnek holnap a 
furkók, a bunkók és a dorongok. 
Legszebb ünneplő ruháikban, felékszerezve, kokárdásan
integetnek majd a balták.

Nagyfejű, röpképtelen madárnak érzem magam
elrejtőznék a fák között de az erdőt kitermelték
a lakodalmas traktorok
fel-alá rohangálok a fészkem körül
viszik már a tojásokat is 
felzabálnak minket, csupa csámcsogás
utánuk meg itt maradnak elvadult kutyáik, elvadult disznóik
felzabálni a maradékunkat.

Hiába ordibálok: rágós vagyok, rosszízű vagyok!
Ezek csak a 
zsíros fartájékomat látják 
maguk előtt.

A máig is harcoló japán katonát a pincében találtam, mikor lementem egy kis savanyúságért meg egy üveg borért az ebédhez; csirkepaprikás volt nokedlivel. A katona a sarokban guggolt, félig a polc mögött, kezében ósdinak, de veszélyesnek látszó géppisztoly, és a katona maga is ósdinak, de veszélyesnek látszott, leginkább mégis olyan elveszettnek. Egyáltalán nem illett a mi rendes pincénkbe, ahol a polcokat újságpapír borítja, és rendben, évszámmal felcímkézve sorakoznak a befőttek és uborkák. Egyáltalán nem illett a huszonegyedik századba, egyáltalán nem illett a mostba, és persze az ittbe sem. - Jó napot – szólítottam meg magyarul, mert japánul nem tudok, azután hozzátettem még, hogy Guten Tag, biztos, ami biztos, ezek azt hiszem mégiscsak a nácik szövetségesei voltak, illetve hát ez a katona láthatóan még mindig az, vagy mi, kicsit összezavarodtam, na! – Jó napot – válaszolt magyarul a katona, Ich spreche nicht Deutsch, tette hozzá magyarázólag. Kicsit furcsállottam a dolgot, de hát az egész helyzet túl furcsának tűnt ahhoz, hogy éppen ezen akadjak fenn. – Ne haragudjon, de mit keres itt, a pincémben? – érdeklődtem. – Véremet adom a császárért és a hazáért – felelte csüggedt arccal. – Illetve hát próbálom. Ha tudná, milyen unalmas... – A háborúnak már régen vége – válaszoltam. Éppen… ööö… hatvannyolc éve, hogy Japán kapitulált... izé... hát atombomba, császári deklaráció... – Ez sajnos rám nem vonatkozik – ingatta a fejét. – Én tudniillik, kamikaze vagyok, tudja hogy van ez, legfőbb erényünk az erő és a bátorság, legfőbb fegyverünk a vértanúság… Meg ilyen blabla. Szóval muszáj vértanúnak lennem, ez olyan, mint maguknak a bolygó hollandijuk, meg az az Ahasvérus, na, azzal már többször összefutottam, megkeseredett, kellemetlen alak. De azt hiszi, talán nekem ez olyan baromi egyszerű? Akárhol felbukkanok, mindenki közli velem, hogy vége a háborúnak, mert magamtól biztos nem jöttem rá, aztán ennyi, slussz-passz, jónapot! Innentől miért érdekelném őket? Az első pár évben még legalább jól kiröhögtek. Ma már a legtöbben észre sem vesznek. – Én rögtön észrevettem – próbáltam vigasztalni, pedig épp arra gondoltam, hogy a nyári meleg és az ebéd előtt felhajtott kupica pálinka tehet az egészről, vagy talán agyérgörcsöm van, nincs itt semmiféle japán katona, csak valami régi kabát egy szögön, meg a szálló porszemeken táncoló fénypászmák, viszont valakinek igazán mentőt kellene hívnia hozzám. Azért az ember a lehetőségek szerint legyen udvarias egy hallucinációval is, döntöttem el végül, és ettől kicsit máris jobban éreztem magam. – Szerintem felesleges dolog ez, tudja, ezzel a vértanúsággal. Béke van. Menjen el japánkertésznek, vagy robottechnikusnak, vagy mittudomén, aminek a japánok szoktak. Menjen turistának! Van egy régi fényképezőgépem, filmes; ha maga tényleg valódi, hát azt magának adom. De filmem már régen nincs bele. – Köszönöm. Ön igazán kedves. Utoljára vagy húsz éve szóltak igazán hozzám, egy lépcsőházban. Mostanság, ha meglátnak egyáltalán, a kezembe nyomnak valamennyi aprót, és félrefordulva mennek is tovább. Nagyon tud ám hiányozni az embernek a beszéd egy idő után! De sajnos, nem élhetek lekötelező kedvességével – hajolt meg felém mereven, szomorú japáni mosollyal. – A császárnak tett esküm kötelez. Vértanú leszek, mert a bátor ember legnemesebb tette a vértanúság. Banzáj! – ferde mosollyal megvonta a vállát, felugrott, búcsút intett, és görnyedten, sasszézva, zörgő géppisztollyal keresztülrohant a pincén, testét beburkoló ködös, dohos köpenyként vitte magával hitét, erkölcsét, esküjét, háborúját – mint amikor savanyú, pállott emberszag vesz körül valakit a villamoson, és mi feszengve, mereven másfelé nézve lépünk arrébb, mintha mit sem éreznénk belőle, pedig dehogynem, csak nem akarjuk, hogy ő is tudja, hogy érezzük és zavar. Levettem a polcról az uborkásüveget, a bort, és fejemet csóválva felcsoszogtam a lépcsőn a konyha felé. Félig már meg is feledkeztem a vértanúról. Csirkepaprikás volt nokedlivel ebédre, és csemegeuborka, semmi vértanúság.

Egyszer volt, hol nem volt, a Nagyerdőn innen de a Nagytemplomon túl, ott, ahol az azeri exportra szánt pulykakakas túr, élt egy kisgyerek. Nevezzük mondjuk Lajosnak. Máshogy is nevezhetnénk, de hát Lajosnak hívták, úgyhogy miért neveznénk másképp? Ez a kisgyerek felettébb jó volt. Nem csak úgy volt jó, hogy ebben-abban, ahogy más kisgyerekek, akik, teszem azt, szépen szolmizálnak, gyorsan futnak, visszafelé is el tudják mondani a telefonkönyvet vagy égő karikákon ugrálnak át; a kis Lajos nem csak egy-két dologban volt jó, hanem szinte mindenben. Ha a nagyerdőninneni-nagytemplomontúli emberek azt akarták mondani, hogy valami jó, azt mondták: Lajos. "Hú, de Lajos volt ez a hideg sör" - sóhajtottak fel egy kánikulai napokon a kerthelyiségek napernyői alatt, vagy "Na, most lenyomnék egy Lajos szelet rántotthúst szalmakrumplival és tejfeles uborkasalátával". "A Lajos megoldás: Gazdag Pistának háromszáz hektárja lesz, Paraszt Jóskának meg egy szottyadt tyúkólja a pitvar mögött" - ilyenek voltak a szöveges számtanpéldák megoldásai is az ottani iskolákban, a Lajos annyira közmondásosan jó volt. "Nyomjad még, Jenő, most nagyon Lajos!!!" - sikoltottak intim pillanatokban (de csakis a házasélet keretein belül) az ottani asszonykák, még ha ez időnként félreértésekre adott is okot. Csak egy gond volt a kis Lajossal. Nem teljesített rendesen, lajosul. Minden jósága dacára éppen csak pöszmögött benne a humán erőforrás, nem buzgott, nem gejzírelt, nem lövellt ki és nem áradt, csak amúgy fáradtan, vékonykán csordogált. Elnyomta a jóság alighanem. Akármelyik Senki Béla (aki jóságban Lajos árnyékában sem sütkérezhetett volna) erősebben forrt humánilag, mint ez a Lajos. Egészen addig, amíg egyszer Lajosunk össze nem futott a Sorsfordító Eseménnyel (akit éppen Jenőnek hívtak, Egyszeri Jenő volt a becsületes, de kevéssé becsült neve, és az asszony addig lajosozott neki vízszintesben, amíg végül lefoszlott róla a vékony civilizációs máz). "Helyet a Jenőknek az ég alatt!!!" kiáltott fel a Sorsfordító Esemény, és kiosztott két óriási frászt, kokit és sallert a Lajosnak, de még meg is köpködte, mert ennyi jóság már sok volt a labilis pszichéjének. És láss csodát: a kis Lajos ettől fogva már nem volt olyan jó, de egyre jobban teljesített. Jósága lassan már a köznyelvből is kikopott, és helyére visszaszivárogtak a Jenők, Jakabok és Edömérek, de Lajos a jólteljesítés mintaképe lett, szerző-mozgó emberré, aki nem az iskolának, hanem az életnek tanult. Így esett, hogy végül Lajos afféle helyi tótumfaktummá cseperedett, lokális királlyá teljesítette magát, és néha, nyugodt estéken és fennkölt évnyitókon, mikor elégedetten megszemlélte olajba álmodott arcképét, végigtekintett birodalmán a Nagyerdőtől a Nagytemplomig, a stadiontól a Wass Albert-szoborig, és önnön teljesítményétől megörvendve, bólogatva mondta ki sarkalatos igazságát: "A jó gyerekek, ha ütik őket, jól teljesítenek". Hát így.

Idilliában a hit, úgymond, komoly dolog.

A hit az idilli lét egyfajta kulcsa,

vagy maga a zár inkább: rigli, összetartó kampó, áramkör, amely sorba kapcsol (vagy körbe köt?)

sok idilliait.

Van. Működik. Virtigli hit. (Ezt halljuk egyre.)

Nem arról van szó persze, hogy Idilliában ne tudnák: a Föld gömbölyű, a csillagok

nem apró lámpák az ég bársonyán, sőt – sokan állítják – az égbolt felett egyáltalán

nem laknak angyalok.

Nem tévedünk hát nagyot, ha az idilliaiakat úgy általában

Józan, sőt, kicsit röghöz-kötődő embereknek látjuk,

akik itt élnek, két lábbal a földi Idilliában. (Egymást inkább józanul gyűlölik.)

Fontos számukra az iparkodás, a szorgos élet, a sportok - és kevésbé

nagylényegűek a túlvilági vagy idillentúli dolgok.

A vonatokat villany hajtja itt is. Menetrend szerint járnak. Műszerfalukra mozdonyvezető ügyel.

A sínek kuszának látszó tengerén jelzők, szemaforok, váltók igazítanak el.

A hit, ha van (és legyen persze, ha máshogy nem, korán a gyerekekbe verve!): állami hit.

Isten, állam! Hinni Idilliában! Éljen a nemzet!

Így senki sem tévelyeghet. Ki elindul – bízvást megérkezik, bár kisebb fennakadások néha még

- ezt tagadni kár –

akadhatnak épp, de Idillia már-már óraműre jár. (S ha porszem akad a kerékfogak közé – mindig külső porszem az.)

Ám éppen a finom unalom miatt (ó, aggodalomra semmi ok: ez a prosperitás unalma persze!)

a szakralitás új divatja dívik mostanában Idillia-szerte. A napi- és hetilapok külön rovatot

tartanak fenn az új hitekre. A címsorok nagyok, vastagra szedve.

Hőseik újarcú papok: karizmatikus pásztorok, guruk, szipuk, bóhdhiszattvák, gyógyító emberek.

Megannyi fényes elme, megannyi megvilágosodott.

És persze a hősi ősi múltból galvanizált idilltáltosok – a sosemvolt idilli múltból előtekeregve,

meg a stabil, bevált, dúsgazdag vallási-multi-nagyvállalatok – az üzletág bálnái, köröttük a friss cápák hada kering (bár néhányuk csak megvadult hering).

A hívők (a publikum) seregétől hajtva

mind új csodákat hajtanak-űznek természetük szerint.

Csak a csoda lehet, ami a vallások motorját keni-síkosítja az egyre élesedő nagy, szakrális szpartakiádon

(hisz’ már csak a csoda segíthet Idillián, csak az a közösen álmodott idilli álom). (Mert hát még sincs minden annyira rendben.)

Csoda pedig van. Képek könnyeznek (tán villany hajtja őket?). Isteni menetrend szerint érkeznek megváltások. Felkent masiniszták ügyelik, ahogy deuszok táncolnak égi masinákon, vértanúk kattognak futószalagon, szentek rég elaszott teste lebeg.

(Csak Idillia, Idillia prosperáljon! Csak valaki mentse meg!)

Mert legnépszerűbb persze a levitáció. Azt az idilliai gyerekek is értik – szép a levegőben látni egy bácsit (néha akár egy nénit) ahogy ott fenn forog. Ha egy becsült holttest repül – az nem tréfadolog!

Persze mindig akadnak hitetlenek, bolondok (akik nem látják át a dolgot, mindig, mindig akad egy Káin), eretnekek rikoltoznak egyre, hogy ez így nem gilt, kóser vagy fáin; mint a múltkor is:

jött egy idilliai (azt hitték az, nem szólt ellene semmi), és mondta: csak egyetlen egy csoda kellene, mert a sok az egymást-egymásra cáfol – legyen egy, de az legyen alapos, minden kétségtől álljon távol. Mondjuk, a Haza Alapítójának balzsamos múmiája szórja áldásait az ország felett ide-oda szállva!

És kiállt az utcára (apró ember volt, nem is ronda, kicsit náthás talán, mondták sokan utóbb visszagondolva viszolyogva) és így beszélt az emberekhez:

„Nem válogathatsz úgy Barátom, a csodák között, mintha közértben lennél vagy hentesnél:
parizert ne, zöldül már kicsit, inkább, legyen töpörtyű – bár avas – 
jó, kérek tíz dekát!
Levitáljon, ki levitálni vágy. 
Engem meggyőzne
ha a Léttől Megfosztott aszott, kiszáradt teste a tünde légben cáfolná kacagva-lebegve 
a tudomány fundamentumát. De közben
- tartok tőle – 
sercegve potyognának belőle porhüvelygombák és zsíros kukacok. 
Velem hemzsegnének az unt gátú, ócska földön a Siralomvölgyben hol, úgymond, szabott időmet töltöm.
Jaj, együtt bámulhatnánk hozsannázva Őt:
a Tovarepülőt. Ő elszállna – s maradnánk mi megszokott nyüveink között. Ő halott fent, mi idelent - dögök”

Nos, ritkán lincselnek Idilliában. A népharag itt többnyire a családban marad.

Ekkor elszabadult (mert úgyis olyan kevés dolgot szabad...!).

Az éjszakai zavargások során száztizenhét idilli anarchistát (bukolikusokat, gerillakertészeket) koncoltak fel. Előre megírták már a feketelistát.

Felgyújtottak száznál több idillietlen kirakatot, színházat, képtárat, iskolát, kabarét, filmvállalatot.

Rossz idők jártak azon idilliai férfiakra is, akik nem reagáltak megfelelően a méltán híres idilliai asszonyi csáberőre – és vice versa persze a hasonlóan furcsa nőkre. És néhány zsidó is valahogy épp rossz helyen járt rossz időben. (Igazán nem voltak jó helyek vagy jó idők nekik – ha egyszer Idillia nekiveselkedik, szereti letudni a dolgokat egyben.)

Másnap azután jött a szégyen. Katzenjammer a pogrom után. Sajtó, filoszok, külvilág. Az a kurva internet, ahol mindent lehet.

Az apró embernek persze nyoma veszett (sokak szerint sohase létezett), de a Haza Alapítójának hermáját valami suhancok (hogy vannak, az idilliai rendszer úgy éli meg, mint fájó kudarcot) mauzóleumából kihurcolták. Belőle gúnyt űztek.

Az Alapító egyik kezében (amint az köztudott!) kereszt, a másikban kard van. Az első az idilliai Isten részvételét mutatja a Hazát megteremtő harcban, a második a harcot magát.

A keresztet ezek fél üveg pálinkára cserélték. A kard végére taknyos papírzsebkendőt húztak nagy vidáman (ez ismerős lehet annak, aki jártas az idilliai mocskos utcai szimbolikában).

Az Egyház megbocsátó volt – a pálinka, aqua vitae, akár szép szimbólum is lehetne.

De abban egyetértenek az idilli hatóságok, hogy ezek a háborút, a szentet

Örök időkre nevetségessé tették. Sárba tiporták a nimbuszát végleg. Talán

nem is lehet többé vívni már rendes háborút egyáltalán. Sőt van olyan nézet, hogy

így, ezzel az idilliai történelem ér egyszer-s-mindenkorra véget.

Mert a háború nélkül a nemzet – állítják sokan sírva, váltig –

tulajdonképpen végleg, mindörökre

okafogyottá válik. 

Nyár-éjszakán

az újgrófi szérűn

izzik az oligarcha

pipája.

Nemzeti dohányból

hízik a dohánybolt,

ez nem az oligarcha

hibája.

Hogyha a dohánynak

tendere lesz,

vágtat az oligarcha,

nyerni kezd.

Nyár-éjszakán

az újgrófi szérűn

izzik az oligarcha

pipája. 

Turulmadár, szarvasember,

körbeveszi három tenger,

véres partját mossák, mossák

körüllévő tengeri;

mind a három, mind a három

három messzi vad határon

túl, az Óperencián.

Ott aztán, bizony ám!

tengernyi a tengeri,

arany csövek ezrei,

az én nevem Kukorica,

Kukorica, Kukorica,

Kukorica János.

Nem a Gangesz partjáról jöttem

mert nem tenger az a Gangesz,

folyam csak, nagy, barna, lusta,

nem tó, nincs benne Iluska,

bár a télnek ott sincs híre.

Gangeszban sok bódhiszattva

egy sem lelkes, úri szittya

egy se szittya, de mind árja

körülmossa Gangesz árja:

mindegyik a Godót várja

vagy szatorit vagy nirvánát

Mahatma Gandhi rokkáját.

Tenger ember, vízben állva

dermedve rossz,

posztkoloniálba

tenger piréz, egy se magyar

aki vitéz, aki akar.

A világ egy teknősbéka

hátán állva három bálna,

bálnákon Isten kalapja

Hazánk a bokréta rajta,

három kalap, három tenger

három Isten, egy az ember

rendesember, bitangember

ki hogyha kell merni, nem mer

tengerhabot kanalával.

Burkuskirály megfeszíti

rablókra gyújtja a házat

Iluskáját is megleli,

- körül susog a tengeri -

temetőben alszik éjjel

féldecikkel, negyed kéjjel

becsüli magát. 

Rendetlenségből rend nem lehet!
(Legfeljebb rendelet, vagy valami törvény,
és akkor az már rend megint.)
És én, a Rendnek legfőbb, felkent Őre
lenézek a sok-sok háztetőre
(jönnek-mennek alattam apró emberek)
és ha nem látnak:
olyankor nevetek. 
Ha tükrömbe nézek olykor-olykor
egy bajusz meg egy arany golyóstoll
néz vissza rám, és néha
elmerengek, hogy megérte-e?
Akkor zavartan kefélem a bajszom, de
tükröm drága, metszett velencei – 
végül mégis nyugodtan alszom. 
Álmomban persze néha van még véleményem
visszadobok, pörölök, kiállok keményen;
aztán reggel fogat mosok. 
Nem egyszerű ám bohócnak lenni, 
de kis senki voltam és most én vagyok
senkik között a legismertebb Senki.
Tegyenek elém bármit címeres papíron:
nem nézem, nem érdekel; én aláírom
a nevem rendesen. 
Erre tartanak. Jól. Nincsen gond velem.
Pitizek, pucsítok, adok pacsit.
Többnek gondoltatok?
Csacsik!

Rabok voltunk mostanáig

Ezután is rabok leszünk

Rabok leszünk, jó ez nekünk

Itten ülünk, tervezgetünk

Rab madárként szabad ember

Ki hogyha hal, úszni nem mer

Tervezgetünk itten ülve

Poharaink fele dűlve.

Talpra magyar, hazahínak!

Itt is eljött a záróra

Az asztalok összetolva

Holnap is itt ülünk újra

A kioltott lámpa alatt

Alig látom pajtásomat

Szavakat szegzünk egymásnak

Századokig tart a másnap.

Elesni a harc mezején

Voltaképpen felesleges

Egy kupica, meleg leves

Mellé kenyér; nem érdekes

Hej, szabadság, hej, szerelem

Ezt nem szabad, azt nem merem

Kossuth Lajos bús kalapja

Fogason függ, rozsda marja.

Eltelt a nap - jön majd másik

Mindig újabb napok jönnek

Itt valahogy mindig esik

Vigadásunk csendesedik

Csak az éj ne közeledne!

De hát mindig közeledik

Áldó imát mondunk rája

S kihörpintjük borainkat.

Életvitelszerűen közreműködött rendszerek fenntartásában
önkényuralmi fák alatt sétálgatott roppant aggályos személyek
nevét viselő közterületeken
Tervet szívott és Munkást és mezítlábas Kossuthot is
ivott ivott ivott 
főleg sört néha töményet olcsó dolgokat
egyszer felvonult május elsején ahol integetett 
és megemlítették a brigádnaplóban
aktív nemzetromboló munkában töltött évtizedek után
az aktív nemzetépítőkön élősködött tovább
élete alkonyán sokat káromkodott bezzeg erről korábbi adatok nincsenek
szidta a pártot szidta a pártot szidta a pártot
nem szerette a magyarnótát de néha persze szentimentális volt
savanyú pofát vágott a reggeli parizert csócsálva
savanyú szaga volt
savanyú volt neki a szőlő
savára gyógyszereket szedett el mások elől
nem tudta ki az a Louis Vuitton
nejlonszatyrokkal rombolta a nemzeti életteret
nem léphetett be az ígéret földjére
nem javasolt nem javasolt nem javasolt
vesse ki őt a nemzeti föld

Befogadó nemzet vagyok
szerintem
erkölcsösen éltem mindig
bár volt ott valami suskus 
a lóval meg a földdel
de azt inkább afféle 
baráti évődésnek mondanám
befogadtam kunt, jászt
tatárt, törököt
volt, aki csak körbenézett
mint turista az árlapok között
mások maradtak
néhány évszázadot
aztán persze
mindennek meglett a böjtje
felhígultam lassan
labancok, gallícok, oroszok
kész átjáróház lettem
amin csak átszaladnak
egymással ellentétes
keresztes hadjáratok
aztán volt egy veszett háborúm
- egy a sok közül, még csak
nem is az utolsó - 
azóta meglehetősen
morózus vagyok
magammal meghasonlott
sebeimet emlegetem folyton
és erényeimet ápolom
vallás, büszkeség, erő
rend, becsület, vértanúság
kis szobám ablakán
behúzom a függönyt
a dohszagú pokrócot 
magamra húzom 
hamvvedremben utolsó
csikkemet elnyomom és
sosemvolt háromtenger
csorba poharába rejtem
kilazult műfogsorom.

A viszony itt tisztán ok-okozati.

Belengi a helyet a genius loci.

Itt nem gyalog, de király vagyok.

Önmagam felett országolok.

Jó szekrécióhoz a diszkréció

esszenciális. Itt ne zavarjatok

politikával. Itt csak

verseket olvasok. Reklámújságokat.

Vagy szakácskönyveket. Mindig akad

Egy-egy izgalmas recept, ami zárja a kört.

A világ így kerek. Eltölt ilyenkor

egyfajta áhítat. A zoon politikon

elpihen. Megfáradt.

Maradjunk ennyiben. 

Minden emberben fellelhető,

ifjú padavan,

az Erő, az Erő!

Az Erő,

melynek két oldala van.

A világos, fényes és hazaszerető;

meg a sötét, a rút trianoni Erő,

ami gyakran sajog,

ifjú Skywalker, mert ha nem:

lebeghetsz, kunsztolhatsz: akármit teszel,

igazi Jedi, tudd: sosem leszel.

Megbízható értékrend nélkül

csak élsz, ahogy esik, vakon; és végül

káosz lesz úrrá így az emberen,

(és nem lesz nyertes semmi tenderen);

ez szinte minden konfliktus forrása:

ha nincs benned parázs, csak mocsok és hamu,

nem lehetsz sohasem büszke vértanú,

legfeljebb vérvádlott egy vérbíró előtt.

Ahogy az erkölcstelenség máglyájáról

lelépsz üszkösen,

fejeden egy hörgő vödör, válladon

fekete köpeny, amely

rég morállá mállott.

Csak rajtad múlik. Hunyd be a szemed,

lépj túl a gondolatokon, míg botom

hátadon csattan. Érted.

Érted?

Ne vedd hát zokon!

Diogenész, a cinikus egy ízben az athéni piacra ment, hogy egy marék olajbogyót kunyeráljon az árusoktól. Pénze nem lévén – mert efféle hívságokra nem adott – beszédbe elegyedett inkább az olajbogyójukat kínáló parasztokkal. - Hallottad, Diogenész, hogy arkhónunk lánya férjhez megy? – kérdezte tőle az egyik árus. – Nagy öröm ez számunkra. - Ismered tán az arkhón lányát, vagy magát az arkhónt, hogy ennyire örülsz? - Dehogy ismerem. Egy arkhón nem foglalkozik a hozzám hasonlókkal. - Akkor talán a vőlegény családját ismered? - A vőlegény apja gazdag istállótulajdonos. Nem áll az szóba a magamfajtával. - Értem. Akkor biztos tőled veszik az olajbogyót az esküvői lakomára. - Saját barátaiktól veszik, a polisz legjobb földjeit bérlő nagybirtokosoktól, nem tőlem, akinek tíz olajfája ha van a legsoványabb sziklás hegyoldalban. - Talán csökkentik adódat, vagy a piaci helypénzt a nagy esemény örömére, hogy a démosz is együtt örüljön velük? - Dehogyis, Diogenész. Látszik, hogy egy hordóban élsz! Különadót vetnek majd ki ránk, hogy kiadásaikat fedezhessék. - Akkor végképp nem értem, minek örülsz. Különleges ez a lány valamiben, vagy az ifjú, aki feleségül veszi? - Hát hogyne. Hiszen ő az arkhón lánya! És az ifjú meg az arkhón veje lesz. Ebben áll különlegességük. - És te, barátom, te különleges vagy-e? - Hogy lennék az, Diogenész? Egyszerű paraszt vagyok, még csak nem is a város polgára. - Tehát valakit pusztán az is különlegessé és fontossá tehet a szemedben, hogy egy számodra különleges és fontos emberhez tartozik? Míg a hozzád hasonlóak érdektelenek? - Így gondolom. - Nos, akkor, barátom – nyúlt gubancos szakállába a filozófus, majd kezét az árus orra alá dugta – engedd meg, hogy bemutassam neked a híres Diogenész bolháját. Különleges bolha. Egész biztosan többet ér, mint egy magadfajta kisember maroknyi olajbogyója. Úgy vélem, elhiheted: jó üzletet csináltál!

A Fővárosi Bíróság a mai napon tárgyalta

Skodracsek Béla ügyét

nevezett Skodracsek életvitelszerűen  lakik

a köz területén

a köz szemetéből él

rendszeres haszonszerzésre törekedve dézsmálja

a társadalom kukáit

mert életének fenntartását

- tévesen, sajátos hübrisztől vezérelve –

valamiféle haszonnak tekinti

bár néha vannak kétségei

hogy élet-e ez egyáltalán

hogy érdemes-e fenntartani

- a Bíróság e kétségeket osztja

de elfogulatlanságról szó nem lehet.

A Bíróság mérlegelte

a súlyosbító körülményeket

a vádlott kivette részét

önkényuralmi rendszerek fenntartásából

- a Csepel Vas- és Fémművek esztergályosaként

munkáját bezzeg akkor jól végezte

erről papírjai is voltak

amíg volt őket hol tartania

akkor nem derogált neki dolgozni

és nem evett szemetet

sőt szaporodott

szemtanúk szerint többször felvonult május elsején

lufitkat adott ártatlan gyereki kezébe

hogy fertőzze őket az ideológia

párttag nem volt ugyan

de nyilván csak ravasz számításból

bezzeg nekünk, tekintetes bírótársaim

muszáj volt belépnünk a pártba

ezek miatt.

Skodracsek és a gyerekek

szinte lubickoltak a diktatúrában

és Skodracsek

már akkor is ivott, ha tehette

a társadalom potyasöréből.

Bár meg van keresztelve

de nem volt elsőáldozó

szaga határozottan savanykás

és ha elmegy mellett valaki

ahogy egy közkapualjban fekszik

rá szokott néha nézni az illetőre

kellemetlen inzultus

többen panaszolták, hogy aznap utána

végig olyan kudarcos volt minden

ez persze csak babona – mutatott rá egy kirendelt szakértő

de társadalomlélektani okai

érthetőek

megvakult, koszos tükörbe

ki szeret nézni?

A Bíróság enyhítő körülményt nem talált

a hivatalból kirendelt védő ujjaival malmozva

leszögezte, hogy őt hivatalból rendelték ki,

de ha már így esett elmondaná

hogy a vádlott is csak ember

a Bíróság ezt inkább súlyosbító körülménynek értékelte

a vádlott, életvitelével úgymond, a benne foglalt embert

megalázta. Léte így

emberiesség ellenes vétek.

Skodracsek Bélát a Bíróság ezért

életvitelének folyatására bűntette

vagy arra, hogy tetszése szerint

- afféle szociális ítéletvégrehajtásként –

akassza fel magát. Lényegtelen, mondta a Bíróság,

Skodracsek Béla nekünk

tulajdonképpen nem létezik,

minket nem érdekel,

már el is felejtettük a nevét,

a teremszolgák távolítsák végre el

azt az illetőt

a jól fűtött teremből! Mi meg, kedves Kollegák

fáradjunk át az ebédlőbe

káposztás kacsasült lesz ma zsemlegombóccal a menü szerint

utána rigójancsi

ahhoz jól csúszik majd

valami kissé behűtött vörös. 

Egyszer nagyon elnyomta a buzgóság Orbán Viktort a nagy parlamenti dolgozószobája nagy parlamenti dolgozóasztalánál, ahonnan a magyarok ügyes-bajos dolgait kommandírozni szokta. Sok volt a kommandír, sok a dolog, elaludt Orbán Viktor, fejét az aktacsomókra és a bélyegzőpárnára hajtva szendergett. Egy nagy, sűrű rengetegben járt álmában, csupa zümzümmös, csicsergős erdőben. Nem szerette Orbán Viktor az erdőt: vidéki gyerek volt ő, kiskorában csobolyóból merte a nádmézet, karikás ostorral szelte az abált tokaszalonnát, meszely iccét hörpintett melléje, elege volt hát egy életre a nagy büdös bukolikából. Ahogy ott téblábolt, látja ám, hogy szembejön vele a Simicska Lajos. - Szervusz, Lajos, köszöntötte illedelmesen, mert ilyen illedelmes legény volt, hát hol jársz te itt, ahol csak a madár jár? - Nem vagyok én neked Lajos, te pendelyes - dörrent rá a Lajos, és karjából iromba vaskohók nőttek, füléből hengerművek tekeregtek elő, szája mint a nagyolvasztó, orrából füst gomolygott. - Hanem én vagyok a közgépei Vasgyúró, nevezetes tendernyertes és hétpróbás lator, és mindjárt megeszlek, ha a nevedet meg nem mondod! Na, több se kellett, szaladt, szaladt az Orbán Viktor, mígnem éppen beleszaladt az öreg Orbán Győzőbe, aki ott pipált az erdő kellős közepében. - Szép jó napot, Édesapám! - köszöntötte tisztelettudóan, mert ilyen tisztelettudó legény volt, hát mit keres itt, ahol csak a madár jár meg a Simicska Lajos? - Nem vagyok én neked Édesapám, te kótyomfitty - mordult rá az édesapja, és fogai hatalmas gránittömbökké görgölődtek, hajából kőpor porzott, szája bányalejárattá nőtt, két marka két exkavátor, homloka buldózer lapátja. - Hanem én vagyok a gánti Kőmorzsoló, hírneves pártharamia és közismert privatizátor, és menten bekaplak, ha a nevedet meg nem mondod! Híjnye, ennek fele sem tréfa, felvette Orbán Viktor a nyúlcipőt, addig futott, szembe jött vele a Horthy Miklós fehér lovon. - Mély tiszteletem, Kormányzó úr őfőméltósága, köszöntötte alázatosan, mert ilyen alázatos legény volt, hol méltóztatik járni itt, ahol csak a madár, a Simicska Lajos meg Édesapám járnak? - Nem vagyok én Kormányzó úr, te macskajancsi, vigyorodott el a fehér ló, azzal lekapta a hátáról Horthy Miklóst, beléfújta a lóorrát, összegyűrte, eldobta, nagyot sercintett utána - hanem én vagyok Fehérlófia Fehérló, nemzetközileg elismert népi szuperhős, és az én szolgáimmal találkoztál, de most íziben agyontiporlak az acélpatkóimmal, ha a nevedet meg nem mondod! És már emelte is a két mellső patáját szegény jó Orbán Viktor pörge kalapjára rája. De ekkor Orbán Viktor végre-valahára felébredt; nagyot nyögött, megtörölte izzadt, az ország gondjaitól barázdált homlokát, kinézett a parlamenti dolgozószobája dolgozóablakán. Kint hársfákat látott, zümzümm és csicser szüremlett át a város dolgos, buzgó zaján. Rámeredt a fákra Orbán Viktor, egészen eltakarták előle a kettes villamost, amit pedig szeretett nézegetni, ha éppen túlesett a mániás szakaszon és megint rátört a depresszió. - A nevem kéne, a kurvanyátokat? - kiáltott fel férfiasan, mert ilyen férfias legény volt, hát megmondom a nevem! - csapott a mahagóni dolgozóasztalra. - Az én nevem pedig mától Fanyűvő lesz! - és már nyúlt is a telefonért, és már tárcsázott is, és már sorolta is a minden rendű és rangú főfűrészeseknek meg törzsbaltásoknak, a vezérfejszéseknek meg a buldózertábornokoknak, meg még az Sz. Ferinek is, hogy de most aztán ízibe: Kossuth-tér, reccs!, Városliget, hörrrr!, Normafa, zuttyyy!, Népliget, góóóól!, Margitsziget, na ott meg majd a Pistának lesz jó. Hát így vágódott, ahogy irtódott, nem volt mese.

Legyen úgy, mint régen vót

Sógoroknak dohánybót

A proliknak tébécé

Künn a gangon egy vécé

Csendőrpertu, kakastoll

Huncut lánynak kolostor

Ifiúrnak bordélyház

A lámpákba lámpagáz

La Manche fölé Blériot

Sej, akkor volt élni jó!

Történt, hogy elrepült az Orbán Viktor. Az egész úgy kezdődött, hogy egy kánikulai reggelen - mikor Orbán Viktor a katasztrófavédelem tábornokaival ékesítve megtekintette a hőhullámot - Selmeczi Gabriella rendkívüli sajtótájékoztatót hívott össze. Sereglettek mindenfelől a média daliái, a válogatott írólegények, ájpados hölgyek és klaviatúra-zsonglőrök, mert hát nagy dolog ám egy rendkívüli sajtótájékoztató egy ilyen rendes országban, mint Magyarország, ahol a kenyér mind a két fele vajas, de mégis mindig az élére esik, ha leesik egyáltalán. A sajtótájékoztatón Selmeczi Gabriella bejelentette, hogy ilyen gatyarohasztó melegben ő a maga részéről inkább a Bahamákon lopná a napot, vagy amit lopni szokott, de az mégse járja, hogy senki se vigye addig a szót, és csak úgy letegyék egy pókhálós sarokba, ottfelejtsék, pók beszője, kutya lepisálja, gyerekek játsszanak vele, mert hát a szó veszélyes fegyver, ugye. "De megszületett a megoldás: a felfújható szóvivő!" - rántotta elő zsebéből új közkollégáját Selmeczi Gabriella, és már fújta is, csak úgy porzott körülötte a sok száraz kiflimorzsa. Szép lett az új szóvivő nagyon, szebb a megszokottnál, örült a sajtó is. Az kicsit zavaró volt, hogy az arcán ravaszul kialakított kéjnyílásból - mert hát a kínai Nyammm-Nyammm Dugibaba Rt. prémiumterméke volt - csak annyit mondott, búgó, erotikus hangon, hogy "Gyere hatalmas lovagom!", meg "Gyurcsány-Bajnai" (ezt a kínaiak utólagos megrendelésre illesztették a programba, úgy hangzott, hogy „gyurcányibájnáji” de hát elértette így is mindenki). Viszont erre a sajtó már tudott gombot kötni, mást addig sem nagyon hallottak; azért ezt a lovagos dolgot kicsit furcsállották (a Nemzeti Honvéd tudósítója, biztos ami biztos, inkább "lövegemet" írt.) Aktív volt a baba, délutánra is sajtótájékoztatott, hogy hát mindenki naprakész legyen az ország felívelő perspektíváiról, de bizony délután már a sok sajtós is felfújható újságírókat küldött maga helyett, a Blikk egyenesen egy gumikacsát, a közmédia pedig egy szép nagy gumicsontot. Estére már Orbán Viktor helyett is a Nyammm-Nyammm némileg módosított modellje, a népszerű Kufirc Kenny lépett hivatalba, és nem is vette volna észre senki a különbséget, ha a túlbuzgó Szijjártó Péter (akit addig még nem sikerült egy medicinlabdával helyettesíteni), nem héliummal tölti fel a Miniszterelnököt, hogy szépen lebegjen az emberek nívója fölött. Jött ám a keleti szél, elszakította a Miniszterelnök Úr cukorspárgáját, kiröppentette Őt az ablakon. Ott repült az Orbán Viktorra hajazó Kufirc Kenni, mutogatta is egymásnak a Nép, hogy: "Nicsak, de szépen száll ott a Miniszterelnök Úr, és még integet is a nagy, piros, merev himbilimbijével, hát igazán, ilyet még a Kádár elvtárs sem csinált a május elsejei dísztribünön!" Igen ám, de amikor éjjel a Cinege Lajos utcában keresték a TEK-esek az Orbán Viktort, hogy megmossa a fogát és menjen már lefeküdni, hát bizony hogy Kufirc Kennyt találták a helyén, mert a buta Szijjártó mégis az igazi Orbán Viktort töltötte meg héliummal. Azóta már valahol a Kaukázus felett járhatott. No, sebaj, az országban semmi nem változott, csak a Miniszterelnök Úr kedves neje látszott kisimultabbnak, mikor hébe-hóba neki kellett tárgyalnia a devizahitelesekkel. A Miniszterelnök Úr pedig még ma is repül, száll, ha ki nem pukkadt valahol.

Ó, istenem, borzalom:

talpak lépnek talpamon

mindig van rá alkalom

nemzetünnep, nagy halom.

Talpak hágnak talpamra

sárgabarack, zöldalma

kurva üres a kamra:

makk-álmodva alszom ma.

Dohányt szívok, nemzetit

nemzeti füst lelkesít

jó cél mindent szentesít

nem süt a nap, úgy esik:

eső, áldás, Kossuth, Munkás

buli után takarítás.

Egész ország telehányva

felmászom egy barackfára

lepotyogok, esem talpra

nem én talpam, Haza talpa

Isten a bokréta rajta:

aki kapja, aki marja.

Kicsi ország, talpalatnyi

tán’ jobb lenne máshol lakni

máshol élni, máshol halni

szózatokat nem dalolni.

Szűk szoba ez, sötét nagyon

vastag függöny az ablakon.