Félredobott utcakövön
kopott felirat:
"A proletariátus fegyvere".
Lázadó, nyűgös álmaimat
egy festett műanyag türannoszba
frusztrálom bele. 
Arab tavasz helyett
fáradt, budapesti ősz:
csősz jár sárguló parkjainkban, 
fejszék, fűrészek. 
Vágják már a fát
hűvös, dohos, nyirkos halomba 
görcsösen vihogó vicces dakoták.

Amint azt az erre (minket) szolgáló
közmédiából ma megtudhattuk
az a baromi szép Magyarországban
hogy rengetegen vannak benne 
otthon
annyira
hogy másokat simán
kinéznek innen
mert ők így szeretik
a turáni turulkelesztők
a kovászszal készült magyaráru-manufaktúrások
a kobzos igricek
a bárcás, igazolt hungarikumok
- birkazsír, homoki siller, fehérvári huszárok - 
Argentínából visszaszakadt hungaristák
ittrekedt turkológusok
nemzeti szívek ősz sebészei. 
Magyarországuk kordon,
kerítés, tiltótábla, mindentvissza,
rohattbuzi, mocskoszsidó, lopóscigány
Magyarországuk trafik, rézeleje,
erkölcstan és iskolarendőr,
Magyarországuk zenélő szökőkút egy fröccsöntött Hortobágyon,
a túlszámlázott másnaposság úri lagzijai
földbérletek és erdőirtás,
minden határban baltás gyilkosok.

Hát persze ha így jobban belegondolok
azért én sem örülnék ám
ha a szomszéd macskás néni,
az ország kukájában guberálók,
az a részeg hajléktalan a Blaháról, aki a 
múltkor azt üvöltötte, hogy nincs isten
nincs isten, inkább velem igyatok!,
a tanárok, akik mindig hiába hívtak
fogadóórákra, szülőikre,
a dohányosok, favédők, buzik, komcsik,
punkzenét hallgatók, filozófusok,
drogosok, gombászok, sánták-bénák-vakok,
sárgacsekkek elől bujkálók,
sárgacsekkeket kihordó postások,
a biciklisták, akikkel mindig baj van,
egyszóval mindazok, akikre a nemzeti otthonlétel
mindenekfelettisége 
csak korlátozottan vonatkozik,
bezsúfolódnának a nappalimba,
kirínának onnan, és különben is:
ez itt az én kurva nappalim,
nem folyik tejjel-mézzel, de
ne itt tessék traccspartizni,
jatatázni, zsezsegni, vircsaftolni;
kis nyugalmat akarok, 
a laptopomat akarom,
csésze teát, egy pár vietnami gumipapucsot
macskák, kutya, ilyesmi,
meg könyvek;
itthon vagyok.
Milyen kár 
hogy a konyhában csöpög a csap
és az ajtónál ott toporog már
az elszánt végrehajtó.

A Párt XXV. Kongresszusán
nagyszámú elvtárs ünnepelte
a Párt XXV. Kongresszusát.
Az Ezeréves Birodalomról elnevezett
nemzeti park tereit és termeit
a millenáris várakozások jellemezték
megjelentek a kultúra nagyjai 
a tudomány jelesei
a sport kiválóságai
és más celebritások és 
excrementalitások, sőt
ott volt és beszélt
maga a Főexcellencia is.
Mert Ünnep nélküle nem lehet.
A szónokok megköszönték
a Vezetőknek a vezetést
és gratuláltak maguknak
a szép a köszöntőkhöz. 
A Vezetők megköszönték 
a szónokoknak a köszöntőket
és gratuláltak maguknak
a bölcs vezetéshez.
Együtt köszönték meg a nemzetnek
hogy annyi vérzivataros, zaklatott,
dacára rablóknak, vérszopóknak,
de mindig újra, dacosan és büszkén,
mert volt van lesz
ezt sosem szabad elfelejteni!
Szimbolikusan
leborultak a nemzet nagysága előtt.
A nemzet, mondjuk, nem jött el
- meghívót sem kapott - 
de amúgy is dolgozott éppen
vagy kukákban kereste a reggelijét
közmunkát végzett
közmédiában nézte az Ünnepet
újságot olvasott a klotyón
fogat mosott, gyereket nevelt,
tömött villamoson szitkozódott,
aludt, böfögött, zenélt, veszekedett,
haldoklott, dugott, külföldön
mosogatott és/vagy tanult, 
versfélét fabrikált a facebookon, 
fájt a feje a nikotinhiánytól,
mit neki vérzivatar! 
A nemzet, mondták a szónokok,
ezer éve a tengelye körül forog
hát eljár még évmilliókig tengelyén
- a jelen lévő kerékfogak lelkesen tapsoltak
mikor megtudták: nem kell még őket 
újítani.
Általában véve elmondható
hogy a Párt XXV. Kongresszusa
jó elvtársi légkörben zajlott
mindenki optimista szemmel tekintett
előre, 
a nagy várakozások
beigazolódtak és további
elvárásoknak adtak teret.
Erre persze inni kellett
Dom Pérignon a VIP-szobában
és Советское игристое
a lenti asztaloknál.
A szorgos, mosolygós, fiatal hoszteszek 
behúzták a terem súlyos bársonyfüggönyeit
hogy a kölcsönzött poharakban gyöngyöző pezsgő felszínén 
vissza ne tükröződjön véletlenül
az a rút, kintrekedt valóság.

Összehajoltam magammal
önnön szotyakos belsőmben
gonosz terveket forralok.
Itt valahol, ott valahol
négy-öt személyiségem:
az egyik nem mos fogat a világért se
a másik lukas cipőben jár mindig
és így tovább; nem szakadtam még 
szét hétfelé. De meglehet:
idő kérdése csak.

Szerencsés konstelláció azonban
hogy így magam között vagyok
alapvetően egyetértve, még ha
vannak is időnként belső vitáim.
Magányos tömegként koherensen
az önuszítás bűnébe értelem szerint
nem eshetem. 

Vétkeim között cinkosként egyetértve
néma vagyok.
És a némákat errefelé
megbecsülik. 
Jó róluk elhinni, hogy
ha mégis akarnának, akkor biztos
senki sem énekelne náluk szebben.

Ehunnia iskoláiban
tervesítik a tévtantárgyakat
a liberális nyelvtan helyett
lesz ragtapasztalat
az üdvtörténelem
segíti majd a múlt
helyes jövendősítését
két arányosan alkalmazott
megbűnhődés között
a hiteltan- és erkölcsönzés óra
felkészít a nagybetűs életre
míg a tökfilkozófia
elviselhetővé teszi
a kisbetűset is
kerettantervi sarokszámtan
és saroktantervi keretszámtan
igazít el a nagy, közös kamra
polcai között, és
az alkalmazott közmunka keretében
pakolhatjuk meg a polcokat
- ilyenkor magas
polcokat is elérhetünk.
Lesz még alkarének
magyar nyelv- és birodalom
anyaföldrajz
idegen nyelvek kritikája - 
és minden nap
kötelezően 
testfegyelmezés.

Ehunniai hivatalos vélemények szerint
így Ehunnia már mindenre képes
gyermekei kiválthatók lesznek
a Jövő zálogházából
vagy elgázárverezik őket
ha épp nincs rájuk idény. 
A nemzeti kéjszakában
csontcsomókat és szőrgolyókat köpköd
Minerva kehes baglya
huhognak-harákolnak
fennköltő önhordószónokok.

Ehunniában a gyerekeknek
reggel hasfájása van
a szülőknek is hasfájása van
a tanároknak fáj a feje
az egész táj vad fájdalom
Ehunniában valami kikészül
s mulat a gróf valahol - 
távolról dübörög
a lakodalmas nemzeti rock.

Nem szeretném, ha ez a vers
mellém ülne a moziban, vagy
randevúra hívná
a húgomat.

Történt, hogy meghalt az Orbán Viktor. Egyik percben még vígan küldözgette a leveleket a boldog boldogtalanoknak, szalonnás pálinkát reggelizett omlós magyarnótával, és arról ábrándozott, hogy ő is olyan dús, magyaros, pörköltszagú bajszot növeszt, mint a Kövér László, hirtelen oszt’ jóéccakát, annyit sem bírt mondani, hogy Blitzkrieg. Felment az Orbán Viktor a Szent Péterhez, aki ott állt a beléptető-rendszer közepibe, és erőst átkozódott, merthogy az újonnan üzembe helyezett e-kapu csak nem működött rendesen. Hogy a Jóisten ne vásároljon többet ettől a közgépes Simicskától! - fohászkodott a Szent Péter. - Hát miféle dolog már az, hogy az új kapu mindenkinek csak azt mondja: „Üzletünkben az üdvözülés lehetősége megszűnt, kérjük, fáradjon a legközelebbi Nemzeti Mennyországba!” Hát legalább szóltak volna előre! - dühöngött a Szent Péter. Közben az Orbán Viktor meg besompolygott a háta mögött a kiskapun, amit a Lajos direkt neki épített, meg a retyerutya-haveroknak. Hogy legyen azért. Bemegy hát Orbán Viktor, megy egyenesen a Jóisten elejbe. Gyanús volt neki kicsit, hogy a Jóisten hetyke jarmulkét visel, meg a szakálla is kender, de azt gondolta, biztosan kopaszodik már a fejeteteje a Jóistennek, azt szégyelli, a szakáll meg talán a megereszkedett tokáját takarja, mert hát ugye nyilván a Jóisten sem veti meg a jóféle cukrozott kacsazsírt, amit ő is szeretett úgy früstök előtt, nagy mázas bögrében, csak úgy langyosan. Az is vitte sírba, az a nagy, elzsírosodott szíve. - Szervusz, Viktor fiam, hát mijáratba’ erre? – köszönti a Jóisten. - Hát meghaltam. - Aztán tiszta vagy-é, gyermekem? - Én aztán tiszta, visszafizettem mind az IMF-hitelt! - Nem addig van az, édes fiam, hát utána meg nem felvettél orosz meg azeri kölcsönt rosszabb feltételekkel? Nekem ez nem tűnik jó boltnak. - Nem voltak azok rosszabbak, Istenem, hát kaptam utánuk jutalékot! Az ország meg csak kimászik a szarból nélkülem is, kimászott az mindig! - No, van itt nálunk egy-két ordenáré nagy ganef, édes fiam, nem tagadom, de a magadfajtára ugyan nincs szükség, még a trónusomat is kilopnád alólam, visszamenőleg átíratnád a Törvényeket, és mire magamhoz térnék, már csak a kapun kívül szívhatnám a haverjaidtól vásárolt ambróziát! Meg aztán ez a Tormay Cecile, ez sem kedves az én szívemnek. Itt nem lesz Magyar Gárda a Mennyei Seregek helyett, hogy megráncigálják a pajeszomat és ólmosbottal magyarázzák el nekem, hogy ideje lenne hozzájuk asszimilálódnom, meg különben is, gyanúsan buzis ez a sok arkangyal itt körülöttem. - Hát akkor a Pokolra jutok? – riadt meg kissé az Orbán Viktor, aki rájött már, hogy ez a Jóisten nem a Magyarok Istene, vagy legalábbis nem úgy, ahogy ő azt reggelenként a tükrébe nézve elképzelte; meg hát nem is akart a Pokolra menni, mert jobban szerette a focit a kondérbanfővésnél. - Frászkarikát! – mérgedt meg a Jóisten – Hát a Pokol is a mi alvállalkozásunk. Ennyire nem tolhatok ki a lenti kollégákkal, úgyis mindig a veszélyességi pótlékuk miatt nyaggat a szakszervezet. De figyelj csak ide, édes fiam, lenne itt egy megoldás. Most telefonált a Buddha, hogy bajban van, mert már senkit sem talál, aki galandféregként születhetne újra… Hát így.

Volt egy ország, Magyarország, és annak volt egy királya, Orbánviktor. Történt, hogy nagyon-nagyon jól ment a dolga ennek az országnak, csak úgy szárnyaltak az állampapírjai, nőttön-nőtt az ázsiai ázsiója, az emberek meg a sok pénzüket, ami a rezsicsökkentéstől megkuporodott, mind a nemzeti trafikokba hordták kazalba, csak hogy a zsebükben meg ne öngyulladjon már az a sok dohány pusztán a saját súlyától. Amerre csak nézett Orbánviktor, mindenütt a fenenagy prosperitás látszott, akár Budán volt, akár a felcsúti Nyári Palotában. Zengett-épült-csattogott az ország, barackfák alatt járta az istenadta nép hálából a csűrdöngölőt, minden sarkon új stadion, minden faluban metrómegálló, a levegőég meg csak úgy nyüzsgött a sok sólyomgépmadártól, csak trafik nem volt mindenhol, mert a magyarok már alig-alig dohányoztak, de ahol volt, ott aztán egyszerre rengeteg is volt! Megriadt az Orbánviktor erősen, hogy hát mi lesz, ha az ország így elszakad, elemelkedik, fenekednek majd rá az irigy szomszéd királyok, de még a távoli Unió megveszekedett császára is! Hát az meg kinek jó, ha siralomba fordul a mások mulatsága?! El kell rontani az országot, nem kicsit, de nagyon – csapott az asztalra Orbánviktor felbuzdulva, mert hát nem vezet ám jóra ez a nagy jólét, bőrfoteles palivilág, hejehuja, dínomdánom! Fele lányomat szendvicsbe teheti, aki az országot lerontja! Hívta is a Mindenártó Pétert, hírneves elrontóját mindenféle jónak, és parancsolta neki: Rontsál, Péter! Nekiveselkedett a Péter, rontott és átszervezett, kiadott és utasított, sorra barátkozta a válogatott hegyirablók kincsesbarlangjait, de az ország csak csillogott-villogott. Megszégyenült a Péter nagyon, orrát lógatva elkullogott. Hívta hát az Orbánviktor a főkamarást, a jó Kitolcsi Györgyöt, akinek a kezében megkorhadt még a fabatka is, és parancsolta neki: Rontsál, György! Nekiveselkedett a György erősen, szaladt rontani hamarjába, egyik szeme emitt, a másik meg amott; aláírta még a békávéjegyeket is, szakácskönyvekből olvasta ki a tőzsdei árfolyamokat, abszolút értékre konvertálta az alapkamatot, de az ország csak dübörgött, erősödött. Földhöz vágta György a szemüvegét, szégyenében még a mobilját is kikapcsolta. No, ennek már fele sem tréfa, gondolta Orbánviktor, gondolkodott erősen, guvadtak az erek boltozatos homlokán, beleizzadt a steppelt nejlon felcsúti mezébe, stoplis koronájába. Hát kit hívjak én mostan?! Hiszen az ország egyre jobban teljesít, most jött híre, hogy a katari emír és a luxemburgi herceg is lúgot ivott elkeseredésében, mikor meglátták a magyar gazdasági mutatókat! Maga elé rendelte hát a Semmilyen Zsoltot, hírneves exorcistát, a fekete mágia diplomás tudorát, és parancsolta neki: Hozzad elibém, Zsolt, az Ördögöt magát! Nosza, elsápadt a Zsolt, de szaladt a parancsot teljesíteni, maga mellé vett egy regimentnyi tekes leventét meg a fradi őrzővédő-szolgálatát, és ment a Pokolra egyenest, előcibálta az Ördögöt. Parancsolja az Ördögnek Orbánviktor: Rontsál, Gordon! Szaladt a Gordonördög, hajkurászta az alördögöket, hahásokat, millásokat, minden rendű és rangú anarchistákat: rontsatok, rontsatok, a kórság álljon belétek, ha ezt a nagy-nagy csuda országot le nem romboljátok! És rontottak, székházakat ostromoltak, félmilliós ablakokat törtek ripityára, erőst kiabáltak a hahások, a millások, halfejet dobáltak, ördögbotot pörgettek, még a tücsköket is fellázították, de bizony az ország csak virágzott tovább, a rezsiket már látni sem lehetett, olyan aprók voltak, és még a furfangos Kétfarkú Kutya Párt sem tudott olyan jóságot és kellemetességet kiókumlálni, ami ne vált volna valóra, de ízibe. No, gyűrte fel a videotonos mackófelsőt a csuklóján Orbánviktor, hát úgy látszik, mindent nekem kell itt megcsinálnom! Hát így.

Ahogy kék szemeidben tükröződött (láttam),

a barna egyen-enteriőr a füstüveg-homályban:

Én kapituláltam. Mivel még volt tartásom: lassan.

Csak fegyvereim lábad elé rakhassam!

A nemzet trafikjában hadifoglyoddá váltam,

mint tizennyolcas, rabként a piros karikában,

pár slukknyi idő alatt.

Nem választhat el minket se párt, se kormány,

ha e-mail lennél, legyek hozzád csatolmány!

Te füsttündér, te pultontúli álom:

légy az ideálom!

Bár hangom tudom, sokéves füstöléstől karcos,

végül betértem hozzád, mint elbukott harcos,

kiürült, kába nikotinéhezőként:

enyhítsd hát kínomat!

Ó, trafikosnő! Az a hetyke „T” a portálodon: nekem

feszület. És tudom, felszegzem rá majd magam egyszer

(mit fog szólni apád, a helyi polgármester,

ahogy ott csüngök trafikodon véresen?).

Szánj meg hát! És nekem ne mondd, Drága,

nyegle, affekta hangon vihorászva, hogy

„A kék Bond, sájnos, éppen elfogyott,

nem tudom, mikor lesz megint”

- ahogy ezt mondani szoktad rendszerint -,

mert hát ez elég durva,

ugye tudod te is, te fideszes…

[jajmitnemmondtam majdnem!] te szigorú tündér

Komédiának nézem legott, de már nem mulattat

az őrült beszédben benne van a Rendszer

nyakig

elhatározták, hogy gazemberek lesznek

(vagy nem lesznek? Á, nem itt a kérdés)

Egy lóért az ország minden nyűgét-nyilát

(vak is lehet, mint a jó János király)

három tenger fájdalma mossa partjait

kikel ellenük, lomhán, mint úrinő

ah, kínos élet, reggel, estve

(gyöngyélettel telve ötven vályú, mert

száz disznónak ötven a fele)

Jer, nézzük mint lejtenek kecses körtáncot

víg Montague-k és délceg Capulettek

a síron, hol nemzet süllyed el

mint aki halkan jéghegynek ütközött.

Hoz-visz a szél itt már szinte mindent

dobszót, dögszagot, decens vezéreket

balsorsból készít tépést az idő

múlt és jövendő közé rekedve

Torda táltos fehér nyulat áldoz:

akinek késése így már nem lesz többé

behozható. 

A tusványosi szabadegyetemen
a magyar miniszterelnök egészséges
közhelynek adott életet.
Az anyapa és az újszülött
a körülményekhez képest jól van 
- a körülmények nincsenek jól - 
de hát minden relatív.
A régen várt szövegfordulat
- van benne ló, kutya, lánc, dakota - 
a Vélemény nevet kapta.
Így csak, hogy
Orbán Vélemény. Nem kell a flanc.
Kevin, meg Gujdó, meg Program, meg Elemzés.
A Vélemény 
szép név.
Szép újszülött. Fiú is. Erős.
A közönség is erősen örvendezett
mikor a büszke szülő felmutatta
a kis Véleményt. 
Tőkés László sírt. Többen tapsoltak.
Vitam et sanguinem - kiabálták
(de inkább a szomszédét - mormolták).
És aznap több kürtőskalács fogyott:
hirtelen mindenki optimista lett.
Így történik ez, mikor az események
nagyok.
Véleményt egy kicsit mindenki
a magáénak érzi. 
Születéséhez levélben gratulált
a windsori herceg.

Vastaps van
Vastaps van!
Száz tenyér ha csattan
ritmusban
Itt csattan
ott csattan
Egész világ hallja:
vastaps van! 

Egy a vezér
egy a jelszó
stadionon 
székelyzászló
Mennyi magyar
mennyi öröm
(bár kicsit lan
gyos a söröm)
Globalizmus
fene fajta
úrrá lesz a 
Haza rajta
(ezt mondja a 
Haza arca)

Igyunk erre
jó pálinkát
jó melegben
kövidinkát
bortböfögve
éljenezünk
(holnap másnap - 
hazamegyünk
fáj a fejünk
fáj a fejünk
mindig fáj az
ha keverünk
kocsisbort
és sivaszregált
és senki sem
kiállt megálljt)

Vastapsolva
menetelünk
ha mi velünk
ki ellenünk
egy kis dombra
lecsücsülünk
zutty!

- Mély főtiszteletem, miniszterelnök úr!
- Adjisten, fiam. Magát ajánlották nekem a Makovecz-irodánál, hogy maga ilyen építészféle. Az a helyzet, hogy fel akarok húzni ide egy szép kis országot magamnak.
- Egy országot?
- Na, azt nem mondták, hogy süket. Mi is volt maga a Makovecznél?
- Favágó.
- Remek. Ezzel tudunk mit kezdeni. Sok felesleges erdőből lett fatornyos kacsaláb az Imre ihlete miatt. Ezt szeretem. Szóval egy szép, szakrális ország kell nekem. Jacuzzival. 
- Jacuzzival?
- Figyeljen, fiam, hívjam az Áder jeltolmács kisasszonyát? Rakjon a Balatonba ilyen buborékolót, oszt' jónapot. Ellubickázunk majd benne. Kell néhány cápa is, a gyerekek szeretnek cápára vadászni.
- Cápánk momentán nincs.
- Na ne röhögtessen fiam, mert csúnya mefisztói kacajom van. Maga azt nem akarja hallani. Felívom mindjárt a Kubatovot, rakunk ilyen hátúszót az Sz. Ferire meg a brigádjára, oszt' majd úszkálnak. Senki sem fogja észrevenni a különbséget.
- És hol legyen az ország közepe? Érti, miniszterelnök úr, ha már szakrális, akkor kell neki egy origó, egy axis mundi...
- A Videotonnak szurkolok, nem érdekel ez az izé..., bundi... az ország közepe természetesen a nappalimban legyen!
- Pusztavacson? Vagy inkább Ópusztaszeren?
- Semmi pusztaszar! Arról mindenféle csúnyát írt az a költő... a hogyishívják... tudja, a lila ötszázas, amit apám mindig a cigány vonójába húzott, mikor a pártgyűlés éjfél után már áttelepült a Kisrablóba, és a fater a Székely himnuszt húzatta... 
- Ady?
- Az, az... nézze, csak, itt is van: "S ha elátkozza százszor Pusztaszer, Mégis győztes, mégis új és magyar". Hmmm... Nem is rossz! Telefonálok is gyorsan a Balognak, ezt a Pusztaszert átírjuk Bajnaira, mehet is a nyomdába. Valamiért ehhez az Adyhoz nagyon ragaszkodnak. 
- És akkor hol legyen a nappali-középpont?
- Hát hol a fenében lenne, édes fiam? Felcsúton. Majd épít ide a Széles egy szép nagy csodatornyot, maga meg ráapplikál két szép nagy turulszárnyat, ahogy az Imrének tetszene, mellé kisvasút, oszt' lehet megcsodálni a népeknek.
- Egyéb igények, miniszterelnök úr?
- A főbejárat nyugatra nézzen. Most mit néz ilyen döbbenten? Nagy, kovácsoltvas kapu, táncoló Mikiegérrel.
- Öööö...
- Jaj, ne nézzen már olyan hülyén, mint Kövér az elempés molinóra, a Szíjjártó mániája ez a Mikiegér, afféle védjegy ez neki. Okos politikus tudja, hol kell utánaengedni kicsit a kötőféket, bár én igazából egy szép Oroszlánkirályt szerettem volna... Na szóval kapu, kapun feliratok: "Magánlakás", meg "Vigyázz, a kutya harap!". Délre és Északra ablak sem kell, húzzon fel egy-egy szép nagy falat, a tetejére meg tegyen szögesdrótot, vagy mittudomén, üvegszilánkokat. 
- És keletre?
- Na, figyeljen fiam, mert ez fontos! Kelet felé épít nekem egy bazi nagy, széles, kényelmes vészkijáratot.

Még azt hiszed, megúszod
(figyellek ám)
fel-alá gázolsz életedben
büszkén
mert még pár napig
van cigi a szomszéd kocsmában
(lassan kifogy)
ukrán Feszt az aluljáróban
(tudunk róla)
haverok hoznak Bécsből vagy Párkányból
(gond lesz belőle)
meg különben is leszoksz
(sose szoktál)
pöfékelsz, köhögsz, reggelente
slejmet köpsz a mosdókagylóba
és röhögsz, hogy nagymagyarország-alakú
(ismerlek jól)

Eljön az én időm
a mi időnk
türelmesek vagyunk.
Új rendet építünk
sípoló hörgőidre
nikotinért zokogó szinapszisaidra
minden gyengeséged
erő nekünk.
Meg fogod érteni
meg fogod tanulni.

Majd amikor óvatosan körülnézel
(azt hiszed, senki sem lát)
belépsz az ajtón
gyomrodat ökölbe rántja az önutálat
és remegő hangon kimondod:
egy kék Bondot kérek
(mert tudom, volt gyerekszobád)

Akkor majd a szemedbe nézek
(nem fogok győztesen mosolyogni
nekem nincs szükségem erre)
és udvariasan kiszolgállak
te kiszolgáltatott.

Orbán Viktor egy reggel arra ébredt Czinege Lajos utcai házikójában, hogy ő Magyarország. Kicsit furcsa érzés volt ez így elsőre, bár a pintyőkék továbbra is a szokásos módon pittypalattyoltak, és a cseresznyefán is ott ült kukkerével a megszokott TEK-es. Hejj, vakarta meg Orbán Viktor a Záhonyát - kicsit viszketős volt arrafelé -, hát végül csak megtörtént! De hiszen tudtam én mindig! Kicsit megropogtatta Homokhátságát, visszarángatta a mikiegeres alsógatyát (Anikótól kapta a halfcentenáriumára) a Duna-Tisza-közén és ráncolni kezdte Budapestje fölött - kicsit vízfejű volt, hát istenem - a Naszályra eső homlokát. Mármost mitévő legyen? Előhúzta hát pizsamafelsője zsebéből a Szijjártó Pétert, de bizony látta, hogy az este elfelejtette töltőre rakni, és a Péter teljesen lemerült. Magamagának kellett hát kitalálnia, hogy mit is csinál reggelenként egy ország. Az igazat megvallva erről fogalma sem volt Orbán Magyarország Viktornak, sem arról, hogy mit csinál délben, este, vagy éjszaka egy ország. Eddig sosem érdekelte. Egy darabig gargalizált a Balatonjával, de aztán ezt abbahagyta, mert pisilnie kellett tőle, és nem volt benne biztos, hogy pontosan melyik tájon is találja a sliccét. A sliccéről azután végre eszébe jutott valami: felhívta telefonon az Európai Uniót, és amikor az felvette a kagylót, Orbán Magyarország Viktor malac hangokat bugyborékolt, csuklott, vihogott és röfögött a telefonba. - Ne idétlenkedjél már, Viktor! - mondta neki az Unió fáradtan. - Honnan tudtad, hogy én vagyok az? - kérdezte meghökkenve Orbán Magyarország Viktor - Hiszen letiltottam a számkijelzést is!

- Hol voltam, hol nem voltam? - kérdezte meg egy nap Orbán Viktor az iPad-hordozó államtitkár-helyettesét, aki gyorsan összecsapta a bokáját, megpörgette az ikonokat, rátappintott a GPS-re, és már mondta is a választ: - Sok helyen voltál már, édes Gazdám, de még nem voltál az Ormánságban! No, tetszett ez a név nagyon, fel is kerekedett az Orbán Viktor, megpakolta a páncélozott fekete furgont minden földi jóval, elejibe biggyesztett két rendőrmotorost, tetejibe TEK-es helikoptert, hátuljába még két rendőrmotorost, beléje suvasztotta a testőreit, aztán egy-kettő, indult is már a nép közé menni, a messzi Ormánságba. Örültek is, meg nem is az ormánok a hírnek, mikor megérkezett Orbán Viktor meg a társasága, mégis jobb ez, mondogatták egymásnak, mintha a fehérvári huszárok hágnák a leányainkat, de azért, biztos ami biztos, eldugták jól mind a gabonát, belécelték a kirakatokat és a kút vedrébe rejtették a jóféle ormánsági csalánpálinkát is. Csak a tarlórépa-földekről feledkeztek meg, mert tarlórépát még ők maguk is csak minden hetedik ünnepkor ettek, annyira utálták. Főtt a gondtól a feje a megyei közgyűlési főormánnak, a ormánmesternek és a minden rendű és rangú ormánsági notabilitásoknak, hogy hát hová vigyék már ők az Orbán Viktort népközéjárni, mikor nincs ott semmi látványosság, hát mégse mondhatják a Mari nénye díjnyertes kertitörpéjére, hogy Wass Albert-szobor! No, vigyük a tarlórépa-földre, vidult fel az ormánjárási fideszelnök, nekünk van az országban a legszebb tarlórépánk, bár köztünk legyen mondva, engem még a világból is ki lehetne kergetni a tarlórépával! Úgy is lett. Szép beszédet mondott az Orbán Viktor a tarlórépa-földön, elmondta, hogy szívéhez igen közel áll az ormánsági tarlórépa, a tarlórépa-termelők a nemzet gerince, és minél inkább tarlórépa, annál inkább úritök, azután nagy ünnepélyesen kiosztotta az ormánsági trafikkoncessziókat: egyet megtartott magának, egyet a főormán fiának adott, egyet a jányának, egyet meg a kisbíró unokatestvére kancsal sógorasszonyának. No, ennek már a fele se tréfa, horgadtak fel az összegyűlt ormánok, mert füstölögni azt szerettek nagyon, de hétmérföldet talpalni a CBA-ba már kevésbé, és úgy megdobálták tarlórépával az Orbán Viktort meg a legényeit, hogy mégúgyse, az ormánjárási fideszelnököt meg ki is űzték a világból a tarlórépával, mert hát ő igen szavatartó ember volt, és tényleg ki lehetett vele űzni, ahogy mondta. Hát így esett, hogy az Ormánság kiiratkozott a Nemzeti Egyetértés Rendszeréből, mert a felcsúti sasfészekbe hazaérve az Orbán Viktor nagy mérgében csúnya piros iksszel húzta ki őket a nemzeti fejlesztési tervekből, nem lett aztán Ormánsági Labdarúgó Akadémia sohasem, de még egy árva kanyi stadion sem épült oda. Ám az ormánok mégse keseregtek: - Legalább a csalánpálinkánk megmaradt! - mondogatták egymásnak, még a tarlórépának is hasznát láttuk, örvendeztek, és elégedetten koccintottak egymással.

Orbán Viktor egy nap arra ébredt, hogy aznap jó lesz magyarnak lenni. Ez részint olyan érzés volt, ami azonnal rátört ahogy a szemét kinyitotta, részint elhatározás, mert Orbán Viktor nagyon szeretett dolgokat elhatározni, és élvezte, ahogy a dolgok azután úgy alakultak, ahogy Ő elhatározta őket. A magyar Nap szépen besütött a Cinege utcai villa ablakain, a házvezetőnő már megfőzte a kávét, kikészítette a kupica pálinkát az Orbán Viktor arcképével díszített palackból (szép, helyes, ízléses, merengett el Orbán Viktor saját áruvédjegy-arca fölött). Jó volt magyarnak lenni a repülőn is, a világ beláthatatlan, pára borította szőnyegként gördült mélyen Orbán Viktor alá, és ebből a magasságból már nem is látszott, hogy az osztrák ilyenolyan-hütterdorf vagy az ócsai hitelrokkant-láger felett húz-e el a gép, benne Orbán Viktorral, utcák, házak, innen az emberek már úgysem látszanak, csak a távoli, lenti háztetők, ahogy azt szegény Pali is olyan szépen megmondta (Palira nem igazán szeretett gondolni, a Pali őt végső soron cserben hagyta, de ma annyira jó volt magyarnak lenni, hogy nem engedte ezt a jó érzést csak úgy a semmibe tűnni). Az emberek bizonyos távolságból tényleg nem látszanak, merengett Orbán Viktor, és örömmel konstatálta, hogy Ő már régen olyan magasra emelkedett, hogy nem kell az ilyen apró-cseprő, kicsinyes dolgokkal törődnie, mint az emberek és az ő vacak kis gondjaik. Jó volt magyarnak lenni Strasbourgban is, csupa barát között, a libamájas-pezsgős munkareggelin, ahol Orbán Viktor szépen meghallgatta az udvarias szóvirágokat és mosolyogva elengedte a füle mellett az óvatos, finomkodó bírálatokat, mert magyarként jól akarta érezni magát, és ki tudta válogatni a lényeget: ezek most csak irigylik őt, mert ő magyar, és magyarnak lenni jó. Ma különösen. Jó volt azután ismét hazaérkezni, Magyarországra, ahol a magyarok egy része (egyre kisebb része, tisztul az ország, ahogy a Táncsics-díj is, örült Orbán Viktor) lakik. Jó volt nézni, ahogy a droidszerű páncélokba bugyolált magyar leventék gyakorlottan emeltek falat közé és a másik, a nyugtalanító ál-Magyarország közé, ahol gyom nő, emberek éheznek, hóviharok vannak, garázda fiatalok hordáit uszítja vandál rombolásra az álmagyar háttérhatalom - ezekre most nem gondolt, mert ezen a napon teljesen át akarta érezni, hogy magyarnak lenni jó. Amúgy máskor sem sokat gondolt ilyesmire. Egy egész rakás embert alkalmazott arra, hogy ilyen savanyújóskás dolgokkal pepecseljenek, nehogy már ezzel is mind neki kelljen foglalkoznia. Este még átfutotta a lapokat (volt jó pár lapja, ezeket szerette átfutni), amelyek megírták, hogy ma neki jó volt magyarnak lenni, és Orbán Viktor ezzel mélyen egyetértett, milyen jól eltalálták a hangulatát, hiszen Ő is pontosan így érezte. Bámulatos, gondolta Orbán Viktor. Az elalvás előtti félálomban, a takarót fejére húzva még eljátszott a gondolattal, hogy Ő egy személyben minden magyar, sőt Ő az egyetlen magyar, és így azután végképp, minden kellemetlen mellékíztől és bosszantó apróságtól mentesen, nagyon jó magyarnak lenni.

Véget ért a nap. Nehéz nap volt. Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes a francia tükörcsempével burkolt fürdőszoba felé botorkál. Fáradt. Délelőtt, mikor a Parlamentből elindult a Holokauszt-megemlékezésre, még frissnek érezte magát. Egy pillanatra megállt a büfé előtt, ahol a Vona Gábor, meg az a fiatal Gyöngyösi gyerek falatozott. Ezekről a fiatalokról Navracsics Tibornak egyre inkább a saját kora jutott az eszébe, ez kicsit zavarba ejtette, de azért szerette őket; jó gyerekek, ha néha kicsit szelesek is, de hát igazából csak jót akarnak, persze azért ők az ellenzék, emlékeztette magát, még milyen jó, hogy ilyen érett, lojális ellenzékünk is van. - Szervusz Gábor, hogy vagy? - mégiscsak európaiak vagyunk, gondolta Navracsics Tibor, aki szeretett erre gondolni, bár ezt mostanában már nemigen hangoztatta. - Köszönöm, Tibor bátyám, remekül. Ajánlom az aszpikos tokhalat, ma nagyon finom lett! - Á, tudod, az epém.... esetleg hétvégén a családdal..? - Nem lehet, Tibor bátyám, Semjén bátyámmal megyek vaddisznóra vadászni, Dóra pedig tépést készít a csángó matyó árváknak. - Vannak csángó matyó árvák? - hökkent meg Navracsics Tibor. - Fene tudja, rovásul sem olvasok, vasárnap mégis zsűrielnök leszek a Nemzeti Rovásíró Bajnokságon... - Hát akkor szervusz Gábor, szervusz Marci öcsém! Az Audi gyorsan odaért a Holokauszt-megemlékezésre, kicsit villogott, szirénázott, szeretett így átsuhanni a városon Navracsics Tibor, mikor a forgalom úgy nyílt szét előtte, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Ennek kifejezetten megörült, hiszen igen aktuális, helyénvaló hasonlatnak találta; amúgy úgy kellett neki ez a Holokausztos izé, mint púp a hátára. De ez a Viktor mostanában állandóan üvölteni kezd, ha ellentmondanak neki, mindentől azonnal a plafonon van. - Hát ki a kurva istent küldjek, tán a Kövér menjen ajvékolni??? Mentem rosszul lesznek! Vagy küldjem talán a Bayer Zsoltit???? - Hát őt inkább ne, próbálkozott ijedten Navracsics Tibor, de nem mehetne az Áder Jani? - Az Áder??? Őt tartalékoljuk a következő aláírásra. Te mész, és kész!!! Szóval ő. Megint. Mindegy, elmegy, papír a kézben, nagyonrettenetes, magyarokvoltakőkis, sokáldozat, sokmegsemszületett, atyám, morfondírozik közben, ezt melyik unokaöccs vagy ifjú, diszkrét unokahúg írhatta? - unja kicsit, de kötelességtudóan, ünnepélyesen megilletődött arccal darálja a szöveget, nekem semmi bajom a zsidókkal, gondolja közben, de igazán jöhetett volna mégis ez egyszer az Áder! Közben diszkréten rezeg zsebében az iPhone, még néhány mondat a Holokausztról, csupa megrendültség, csupa pátosz, aztán büszkén megrendült, komor arccal leül, lopva megnézi az üzenetet: "Hétvége oké. Pálinkát viszek. Zsolti". - A Bayer, mosolyodik el - persze csak befelé, kamerák célozzák az arcát - Navracsics Tibor, szereti nagyon a Bayert, igazi melegszívű pajtás, igazi jósvádájú cimbora. Na, akkor mégiscsak pörgős hétvége lesz, vidul fel kicsit Navracsics Tibor. Este van mire hazaér. Házipapucsot húz, asszonynak futó puszi, pohárka Chivas Regal. Azután bebotorkál a fürdőszobába. Fogat mos. Megszokásból futó pillantást vet a metszett velencei tükörbe. Pedig tudja jól, hogy már rég nem lát benne senkit.

Turul (rég. thorgul, táj. büdöskánya) a 19. század első felében írt nacionalista szövegekben felfedezett röpképtelen, nagytestű dögevő madár (Morbus hungaricus Linné). Kültakarója jellemzően fehér (erre – jobb híján – igen büszke), nemi beállítódása heteroszexuális, de mivel a turul jellemzően hímnemű, így ennek nem sok hasznát veszi. Fészket nem rak, de minden más madár fészkét sajátjának tekinti. Mivel repülni furcsa testarányai és fejletlen idegrendszere miatt nem képes, igyekszik a többi madarat is a földre ráncigálni. Élőhelye a magyar ugar és a sajátosan tájjellegű ún. „hagymázas puszták”. Többnyire döghússal táplálkozik, de elbánik bármilyen, nála jóval kisebb és gyengébb állattal is. Nem okos madár, mindazonáltal néhány rövid mondatra megtanítható (Vesszentrianon! Büdöszsidók-rohattbuzik!, ill. Fradikaaa!!!!!) - ezeket azután vég nélkül ismételgeti. Populációja a kedvező politikai környezet miatt az utóbbi évtizedekben jelentősen megnőtt. Az ökológusok megfigyelték, hogy a turulok számának növekedése arányosan az ökoszisztéma más fajainak csökkenésével párosul (elvándorlás, kipusztulás, ill. adaptáció), vagyis a biodiverzitás hanyatlásával jár együtt (ennek numerikus kifejezésére szolgál a turul-hányados). 
Mezőgazdasági jelentősége elhanyagolható: húsa és tollazata kellemetlen szagú, tojása eredendően záp, lévén szaporodása sajátosan nem ivaros, hanem idomulással és neveléssel (vö. közoktatás, egyház, történelemoktatás, baranta stb.) történik – vagyis a turul nem születik, hanem kialakul. Politikusok, papok és vállalkozók (vö. „burzsujok”) előszeretettel tartják házikedvencként, a turultulajdonosok ellátására virágzó iparág települt (az ún. nemzeti boltok). 
Egyes kreacionisták a turult a darwinizmussal szembeni érvnek tekintik, lévén ilyen lény fennmaradási esélyei elhanyagolhatóak. Sok darwinista ezzel szemben arra mutat rá, hogy a turul a végső bizonyíték arra, hogy ha feltételezhetünk is valamiféle „tervezést” a biológiai evolúció mögé, az semmiképpen nem lehet intelligens.

Áder János az ország Legfőbb Halőre és Semjén Zsolt fővadász-főhalász-főszalonkász halászati konferencián vettek részt, ahol Áder "drákói szigort" ígért a jogtalanul horgászókkal szemben, írja az Origo. Egy Jézus nevű halkedvelő annak idején a Genezáreti tavon alapított egy kis halászati vállalkozást, bár mellette meg pásztorkodott is, mikor melyik metaforát tartotta éppen gyümölcsözőbbnek. A kis cég ügyvezető elnöke előbb a halászati szakember Péter, majd utóbb az üzleti levelezést bonyolító Pál lett, és Nagy Konstantin császár idején a vállalkozást állami kezelésbe vonták. Az egykor szerény cég így gyorsan multinacionális nagyvállalattá növekedett, amelynek módszerei lassan a világ jókora részén gyökeret vertek. Ám közben kiderült, hogy – bár a halak száma légió – a tér korlátozott, és egyazon vízben számos egyéb kis-, nagy- és középvállalat, horgászegyesület, rapsic és kocapecás húzza a hálót, lógatja a zsinórt, vagy hajigál dinamitot a hűs habokba. A globális halászati jogokért folyó harc egyre élesebbé vált. És akkor egy kicsiny, temperált vizű, iszapos halgazdaságban, amelynek csak lélekben van három tengere, megszületett a régi-új megoldás: a halőr-állam! A halőr-állam nem csupán a halak kihalászását felügyeli, de telepítésüket, szaporításukat, nevelésüket, majd feldolgozásukat és értékesítésüket is. A halőr-állam igyekszik minél inkább összeolvadni a nagy hagyományokkal rendelkező Emberhalász Rt.-vel és leányvállalataival, hogy így a lehalászás egyfajta morális aktussá váljék. A halőr-állam nem igazán hisz a hali jogokban, és reménykedik benne, hogy a halak mindörökre némák maradnak. A halőr-állam képes egyetértésre jutni a nagyhalakkal, hiszen – bár pillanatnyi érdekeik néha eltérőek – céljaik azonosak. A halőr-állam magát ősi pákászhagyományok avatott utódának állítja be, de modern halvágóhidakat üzemeltet. A halőr-állam főhalőre ugyan időnként lelkesen kezet csókol az Emberhalász Rt. ügyvezető elnökének, de csupán módszereit és eszközeit kívánja átvenni. A halőr-állam járőröz, büntet, indexre tesz, prédikál, de valójában nem más, mint egyfajta logikus válasz arra, hogy a halászat szabadsága a halőrök szemében valójában egyáltalán nem tűnik hasznosnak. Lényegében azonban a halőr-állam ugyanazt akarja, mint az összes halászati vállalkozás, a szabad halászatot hirdetők, a halfeldolgozók, az ichtiológusok és a sporthorgászok: hogy a halak halak maradjanak, és a halászok halászok. Pokla és mennyországa ugyanaz: a szardíniás-doboz. A halőr-állam – bár fejétől is bűzlik – minden ízében dögletes. A halőr-államot végső soron a halak némasága és belenyugvása termeli és tartja működésben. Tulajdonképpen potenciálisan minden állam halőr-állam.

Mottó: "Szabad-e megfújnom szittya lantomat?" (Habsburg József főherceg)

Mikor az értő közönség épülésére közreadjuk gróf Alsóhitlerfalussy WaSS Albert eleddig homályban maradt műveit, elöljáróban néhány megjegyzés engedtessék meg nekünk. 1998-ban, a mester tragikus halála után a clevelandi Nyilasház bukolikus reterátjának átépítésekor a nigger kubikusok különös kéziratokat találtak. A lelet megtisztítása után kiderült, hogy az ürülékbe hányt injekcióstűk és protézisek között igazi kincsre: a Mester posztumusz műveire leltünk. Azóta a WaSS-hagyaték avatott gondozói, a Görény-fivérek Könyvkiadó és a Czikiváry Nyálastestvér Alapítvány kurátorai kiderítették, hogy a Mester e töredékeket "Visszanéztem utamon, oszt pofára estem" címen kívánta kötetbe  rendezni. Jelen kötet szerkesztője a műnek inkább végül a műfaji utalástól sem mentes "Potyadékok" címet adta, érzékeltetve evvel a kézirat meglelésének már-már misztikus-csodálatos körülményeit. Tette ezt pedig abban a reményben, hogy a Mester a Magyar Mennyek egy fellegén ülve ennek láttán egyetértőn elmosolyintotta magát.

Cleveland, Jóasszony Éve, Szent Mókus Havának idusán.

vitéz Kisbögyörőssy Ekremkemál Atatürk, nyug. csendőrtizedes s.k.

Adjátok vissza a gumikacsámat!

Nagy magyar hegyeimben püffedve /Gennyedznek idegenszívű oláhliberálok

Magyar lelkem nagy van nekem /Hijj, beh' igen magyar vagyok

Nagyonnagymagyar, igazi /Transzszilvórium.

Még hugyom is dús, arany magyarhugy, amit /Reggel a paszományos bilimben találok

Mert én magyarember /Álmomban is, ihajj-csuhajj 

Igazul, Magyarul hugyálok!

(Láger Hejdemagyar, Sligovica fölött a hegyekben)

Transzszilváni pásztornóta

Én a pásztor ideállok

A Hargitán transzhumálok

Hegyre föl és völgybe le

Kilóg az ember bele

"...És akkorton-tájban böhöm borzfingnyi szélfuvallatok kacsaríntottak nagymagyar agyaram vásott lyukaiba, ahogy orcázatom beléfordítottam a sajgó trianoni orkánba én, a góbé grófházi, grófi szarházi, a czegeházy palotagróf, hogy acélizmú karom lendíthetve bűzkucsmás oláhot, nemzetrontó szatócsfajtát, liberális kommenistát a vereshabú-vérturos Fityfirittybe küldjek bele én. Mert a Fityfiritty csak folyik, folyik, elfolyik, és blazírtan, flegma unottsággal hömpölyög tova - mit neki nemzet, mit neki halál, mit neki kulturális autonómia! Mert lehullik majd a veres dávidcsillag, a sárga vöröscsillag, lehanyatlik a veres trikolór, s tilinkózva-tárogatva felemelkend nemzetem. Kis parázs vagyok csak a világ nagy hamvvedrében én, büdös kövér szivarhamú és pipamocsok közt rejtezem, és paplani-patyolat magányomban ennenmagam fertezem, csak jönne már egy kokárdás leányluk, hogy belévethessem tiszta-cudar magom, árja déenesem..!" (A "Veres csillag, be csúnya vagy, de én teccem enmagamnak" c. lírai regénytrilógiából)

Aggkori merengő

Acélos-pengő Wassból immár

Rozsdás bádoggá lettem –

Megöregedtem.

Bús-balga Honomtól immár

Oly távol-messze vagyok

Hideg reggeleken kelletlen-tehetetlen

Ágyamba rottyanok.

Maroknyi székelyszéklet, haj!

Szaglik, bűzölög alattam-köröttem:

Megtörtént a baj.

Prosztatám jaj! már szintén nem a régi

Ez-az kicsurran-cseppen, pedig

Egykoron reggelenként nyersen, vereshagymával

Biboldókat ettem.

Cigánysors ez, ó, jaj Uramisten,

Bizony; nekem nagyon nem tetszik:

Miért van az, hogy nem csak az alja népség

De még a jó magyar náci is egyszer

Megöregszik?

Pollutio Hungaricum

Vitézi magomat hintém szerte-széjjel:

Zrínyi Ilonával álmodtam az éjjel.

Mint tudjuk, Albert mester nyitott szívvel, értő kézzel és – bárha a zord idő múlásával egyre lanyhuló – érdeklődéssel közeledett a gyermekekhez is. Hiszen lélekben ő maga is romlatlan gyermek maradt haláláig – írni például sohasem tanult meg, mert a szavak papírra vetését a rá jellemző góbés somolygással csak afféle „zsidó huncutságnak” vélte. Nézzük hát gyermekverseinek néhány apró, de fényes gyöngyszemét!

Havasi pedofil négysoros

Irgum-burgum gyerekecske

Miért nem vagy te hegyi kecske?

Mert ha kecske lennél, rögtön

Nem fenyegetne a börtön...

Retyezáti regölő

Havas hátán tollászkodok

Receg a fagy, mégsem fagyok

Esztendőnként mosakodok

Heil, regölejtem!

Sündisznóval fésülködök

Ha meghűlök, nem köhögök

Birkafarra pöndörödök

Heil, regölejtem!

Nem vagyok én olyan buta

Erdős ormon szűz őzsuta

Fontos az, hogy legyen luka

Heil, de megejtem!

Kiszámoló (1944)

Gyere ide, Pista, Náci

Mesél nektek Albi bácsi.

Te is ülj le, fiam János

Ha a fütyid nem hiányos.

Te ne gyere, kicsi Sára

Halott leszel nemsokára.

Szatócsfia, kis Weiss Ernő

Bőréből lesz lámpaernyő.

Horgasorrú a kis Samu

Nem lesz belőle, csak hamu.

Nem kell félned, magyar gyerek

Én Wass bácsi, megvédelek!

Muszka bácsi, oláh bácsi

Én azt mondom nektek: ácsi!

Ne bántsátok, heil, a magyart

Amér’ másnak rosszat akart!

Ezeréves honát védi

Hegyvidéki, völgyvidéki

Hazájára örök jussa:

Húzzá’ haza, kommenista!!!