- Mester, a szomszéd vörös sapkás lámakolostor apátja szeretne veled vitatkozni arról, hogy szüksége van-e a Buddhának dugóhúzóra – fordultak egy nap tanítványai Orb-Han Rotakapához, a Himalája-szerte híres narancssárga sapkás Sokhat Lopalali-kolostor szellemi vezetőjéhez.

Rotakapa feltartotta két ujját a metsző himalájai szélbe (ennek semmi jelentése nem volt, de így határozottan fotogénebbnek érezte magát, és szeretett volna egyszer a National Geographic borítójára kerülni), és eképpen válaszolt:

- Nem tehetem. Egyrészt elég fárasztó nekem önnön nagyszerű létezésemnek tudata, amely mindazonáltal még mindig a földi lét rokkakerekéhez kötöz; nem vehetem magamra valami másik apát alantas létének nyűgét is. Hiszen azt sem tudhatom, létezik-e valójában másik kolostor ott, a Himalája bércei és szakadékai között. Erőmet felemészti saját levésem. De ha van is ilyen kolostor: nem ismeretes előttem, honnan szerzik be a szárazbabot a főzelékükbe és az avas jakvajat a teájukba; és amíg ezt nekem nem akarják elmondani, addig hogy lehetnék biztos benne, hogy egyáltalán ugyanazt értjük-e a Buddhán, vagy a dugóhúzón, netán azon, hogy mitől gyarmat egy gyarmat, vagy mi számít megszorításnak, illetve hogy miként és kitől kell megvédeni a nyugdíjakat? Vitatkozhatunk-e úgy valamiről, hogy titkaink vannak egymás előtt, és nem tisztázzuk a fogalmakat? Meg aztán úgy hírlik erről a szomszédos kolostorról, hogy több apát is lakja, és mindegyik csak magának követeli a szárazbab- és jakvajraktárak kulcsát; hát hogyan dönthetném én el helyettük, hogy ki hivatott közülük a Buddha dugóhúzójáról véleményt mondani? A Bahj Nai guru? A Mesh-Ther Hászhi rinpócse? Vagy a Djur Tsány láma? De még e kolostor neve sem biztos: hol így, hol úgy emlegetik a tekercsek, újabban meg egyenesen hetente változik. Ráadásul ezek a konkurens apátok a gázrezsóra is felültetnék egymást, ami nem igazán egy vitaképes alternatíva.

A tanítványok tanácstalanul néztek össze. Végül az ifjú Sihj Gya Lhászó, a Nagy Láma kis kedvence megkockáztatta a mindnyájukat foglalkoztató kérdést:

- Mester, jobbára értjük az érveidet. De mi a nyavalya ez a végén, ezzel a gázrezsóval?

Rotakapa az összes foghíját a világ elé tárva elmosolyodott.

- Felfogtátok tehát. Ti feltehettek nekem kérdéseket, ha nem értitek, amit mondok, mert a tanítványaim vagytok, tőlem kapjátok a babot és a jakvajat, amit kiuzsorázunk a völgyben lakó parasztoktól. És én elküldhetlek benneteket a jó büdös francba, ha kérdezgettek, mert a mesteretek vagyok, és tőlem kapjátok a babot és a jakvajat, satöbbi, satöbbi. És ettől a völgyben lakó parasztok jó része elhiszi nekünk, hogy ilyen baromi mély csávók vagyunk, és lelkesen szállítják nekünk a sok babot meg jakvajat. De mit csináljak az ilyen idegen apátokkal, akik nem tisztelnek engem, és ráadásul ugyanebben a parasztvakítás-bizniszben utaznak? Mit válaszolnék nekik, ha rákérdeznének, hogy hogy jön ide a gázrezsó, meg mitől teljesít jobban, meg hol a rezsicsökkentés, meg amiket még mondani szoktam így egymás között? Mikor utoljára vitáztam így, végül elvették tőlem még a baboskamra kulcsát is. Amúgy pedig kurvára fogalmam sincs, hogy kell-e annak a francos Buddhának egy francos dugóhúzó. Nem értek a buddhizmushoz. Én a focit szeretem.

- Első és utolsó felvonás - 

Siváran sívó puszta a rejtélyes Kárpátmedence fájón hiányzó, vissza sosem adott hegyei között, ahol már a szabadmadár sem jár. Ősz (vagy talán tavasz); beckettien átmeneti idő. A látóhatáron túl látóhatárontúli lúdvércek gágognak: aj, bajnai! Démonaitól űzött, fáradt Miniszterelnök jő, tekes kíséretével.

Miniszterelnök: Hát sehol egy menedék e szottyos förgetegben?  Hát senki sem kerít fölém födélt? Országomat egy akármiért! Szegény Viktor fázik.

TEK-es huszár (egy spontánul megvillanó lámpára mutat): Amott egy pisla fény, mintha a zord alagút végén világolna! Hajlék lesz az bizonnyal. Vagy jaj! lehet akár gonosz elleneinknek vészes vacka is… (Zakója belső zsebéből elővesz egy vállról indítható ballisztikus föld-levegő rakétát. Vállára teszi. Még nem indítja.)

ME: Egyet se aggódj, hű talpasom. (Valamiért rámutat a TEK-es 46-os hernyótalpára.) Tudom, népem szeret.

Habony Árpád: Úristen! Hát te is elhitted? (Hummerébe ugorva vad menekülésbe kezd; közben átgázol egy kosár kismacskán.)

A sárga szélviharból lassan szögesdróttal körülvett, nett lakópark bontakozik ki, kapuja mellett „Kamerázunk, kutyánk van és lövünk!” feliratú tábla.

ME: Vendégszerető helynek látom. Mintha csak hazaértem volna. (Megnyomja az aranyozott műanyag kopogtatót. Odabent magnókazettáról rottweilerek üvöltenek fel, elbődül a csengő: „Nem veszünk semmit!!!”; rövid, vészjósló csönd, majd az ajtó lassan, nyikorogva kitárul. A szűk, poros előszoba üres. Feljebb a lépcsőn áll Döni gróf. Szikár, aszott figura, rettenetes esztéká-szemüveg, aggasztó vigyor.)

Döni gróf: Üdvözlöm a kastélyomban! Döni gróf vagyok. (Kint felgágognak a lúdvércek.) Hallga csak! A szellemi éjszaka cöfös gyermekei! Hogy muzsikálnak!

ME (kissé hátrahőkölve): Menedéket, mondd, akarsz-é adni?

Döni gróf (csorba szemfogát nyalogatja): Kerüljetek beljebb. Még meleg a csirkemájas párna a Fornettiből. El sem tudom mondani, hogy egy magamfajta alantas, nyifogó kis pondrónak, aki vagyok (illusztrációként a levegőbe köp és alááll), mekkora ájult megtiszteltetés aszott kis ólamban fényességes személyedet vendégül látni, ó, Miniszterelnök úr, életem Duracell-tartósságú lámpása (x), nyikorgó lelkem lóbalzsama. Ja, faterom, a herceg is baromira örül.

ME: Ah! Az én tisztelettudó, szeretett népem! Jer, te huncut, hadd adok cvikipuszit! (Nem gondolja ám komolyan.) De én a baconos rudat kedvelem. (Az operatőr táskájából baconos rudat vesz elő. Beszélgetnek, teázgatnak. Meghányják-vetik a világ nagy dolgait. A Miniszterelnökben felmerül egy kisebb dolog is.)

ME (fészkelődik): Szólít a természet! Aranyos klotyódat, mondd, merre lelem?

Döni gróf: Folyosómon jobbra, a hatodik ajtó! De vigyázz, Judit (észreveszi, hogy tévedett, de nem zavartatja magát; kissé megrántja cinikusan csapott, korpás vállát), a hetedik ajtón, amire az van írva, hogy „Dugulás!”, be ne lépj! Eléggé büdös van ott.

A Miniszterelnök végigmegy a folyosón, benyit az összes ajtón. Az elsőben nemzeti dohánybolt, a másodikban földbérlet, a harmadikban favágás, a negyedikben Közgép-közgyűlés, az ötödikben önkéntesen kötelező hittanóra, a hatodikban Vlagyimir Putyin azeri baltájával hasítja az atomot. A Miniszterelnök tétovázva megáll a hetedik ajtó előtt. Nem szereti, ha megtiltanak neki valamit. Dönt. Kitárja a hetedik ajtót, visszaretten. Letaglózva áll, válla a földre esik. Mögötte a homályból kibontakozik Döni gróf. Most valahogy jóval nagyobbnak látszik, mint az előbb.

Döni gróf (csalódástól kongó hangon): Nem megmondtam? Pedig most vettem volna csak elő édesapám házipálinkáját. Ebben a szobában 25 év teljesítetlen ígéretei lógnak nagy, randa, szőrös vaskampókon. Lassan bővíteni kell…

ME (tétován felemeli a kezét, és remegve megszólal): Az ott…

Döni gróf (szomorúan bólint): Hát igen. Az ott a te kampód. Szép nagy. Itt kell maradnod, mint a többinek. (Széles mozdulattal körbemutat. A többi kampóról régről ismerős fejek bólogatnak, ismerős kezek integetnek. A roppant terem sötétbe burkolódzó mélyéből elhaló, régvolt választási szlogenek suttognak.)

ME (ajkába harap): Istenem. Mekkora nagy potya öngól. Nem lehetne valahogy mégis…?

Döni gróf (felélénkül): Ó, hát már hogyne lehetne! (Karon fogja a Miniszterelnököt, sarkon fordulnak, és belelovagolnak a felkelő Napba.)

- Függöny - 

Szóval az egész alighanem úgy történt, mint a régi viccben.

- Virágh államtitkár úr, hát jön a Duna!
- A Duna az jön, Pelikán úr, de hát mit csináljunk?
- Kellenének emberek a gátra, rengeteg homokzsák, gépek...
- Áhá! Csak úgy gyerecipó-hammbekaplak! Mint az anarchisták, vagy a rücsköstökű afrikai négerek, mi?! Hallotta már maga az a szót, Pelikán, hogy köz-be-szer-zés?
- Hát, tetszik tudni, Virágh úr, én csak egy egyszerű gátőr vagyok...
- Nakérem. Először is a média. Ez a kis izé... az Ákos majd ír ilyen árvízi zenét, meg mindenhol elmondjuk, hogy ez az évezred árvize, kell majd utólag pár emléktábla, köszönőlevél... ez rendben is lenne, megvan rá a cégünk. Aztán mi kell még? Küldje be, Mucika, az első ajánlattevőt!
- Jó napot! Mi vagyunk a civilek.
- Mit kérnének önök az árvízi védekezésért?
- Öööö... hát mi amúgy is ott lakunk... meg szeretnénk segíteni. Hát... semmit. Természetesen ingyen megyünk, közös a baj, ugye...Legyen elég homokzsák, meg esetleg egy kis tea...
- Tea. Jó, hogy nem grillcsirke. Vagy egy-egy palack Dom Pérignon, ezüstvödörben hűtve. Meg Calvados, ugye? Zsenge árticsóka... A civil uraknak és hölgyeknek téácskát méltóztatik... Mucika, kérem a következőt!
- Szebb jöv... izé... erőt, egészséget! Mi vagyunk a Katasztrófavédelem!
- Önök mennyiért védenék a katasztrófát?
- Nekünk ez a munkánk, mi nem fogadunk el külön díjazást! De kelleni fog élelem és védőital - vitamindús primőrök, szaftos vöröshúsok vastag mártással, hidegkonyhai készítmények, jóféle bor, cseh sör. Év végén jutalmak, előléptetések. Bakondi tábornoknak egy pár új gumicsizma.
- Egy pár új csizma?
- Ja, és egy Rolls Royce! 
- Értem. Megfontolandó. Ígéretes. De nézzük a harmadik pályázót!
- Banzáj!!!! Mi vagyunk a TEK! Mindenki a földre, kussol! Mocskos jedik, most megdöglötök!
- Izé. Jónapot. Milyen hatásos, eredeti kis belépő. Van benne lendület. Szóval mi az Önök ajánlata?
- Fejenként és naponta nyolcvan rugó. Egy-egy rekesz Red Bull. És csoki. Kurva sok csoki.
- Sok csoki?
- Ezek a fiúk valójában igazi nagy plüssmacik. Élnek-halnak a csokiért.
- Soknak tűnik ez így. A Katasztrófavédelem kábé fele ennyiért megcsinálja...
- Na. Nyolcvan fejenként - abból tíz a tiéd, tíz megy a pártkasszába. Tíz a Lajosnak, aki megnyeri a tendert, tízből kijön a Bakondi Rollsa is, hogy befogja. Csizmát nem kap. Nálunk marad negyven, meg a Red Bull és a csoki. A civilek meg megcsinálják az egész marhaságot ingyér. Ők úgyis ott laknak, meg szeretnek segíteni... közös baj, ilyesmi.
- Jól hangzik! De a civileknek homokzsák is kellene...
- Francokat! Ha kell, hát majd töltenek maguknak! A végén majd még téázgatni akarnak, mint az öreg angol nénikék. Calvadost, azt nem akarnak? Árticsókát netán?
- De hát nem ezt mondtam én is szóról-szóra, Pelikán?! Hát akkor ezt meg is beszéltük. Na, látja, Pelikán? Így kell ezt civilizáltan intézni.
- Látom, Virágh úr. Érdekes, milyen keveset tetszettek változni.

Apró kis hír, elvész a nagy dömpingben: 151 ezer forint a magyarországi átlagkereset. Ez kb. 500 euró (és persze csökken). Nekem bölcsészdoktorként, tudományos kutatóként pont ennyi a fizetésem; nem titok, mert ez nem az én szégyenem. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg ember van, aki az enyémnél sokkal durvább munkát végez, sokkal kevesebb fizetésért. És egyre többen vannak, akik nyomorognak. Ma Magyarországon reális veszély az éhhalál, az utcán megfagyás. Diplomával, diploma nélkül. Nem itt van a határvonal. Sokan elmenekülnek. Lassan, gondolom, én is csomagolni kezdek. Kilopták a lábam alól a talajt.

Én, ezzel a havi 500 euróval itten, úgymond, középosztály vagyok. Kispolgár. Egy petit bourgeois. (Valójában persze proletár vagyok; egy egész rendszer hazugságai és önáltatásai épülnek rá, hogy erre nehogy rádöbbenjek.)

Középosztálybeli félelmeim központi figurája a díjbeszedő. Ez itten mifelénk már tipikus. Különösebben nem is tudok csodálkozni rajta, hogy egy olyan létezésben, ahol a sárgacsekk fundamentális, aggasztó létkérdés, ezzel a rezsicsökkentésnek nevezett parasztvakítással sikeres va banque-ot lehet csinálni a politikában. Az éhező, teljesen kisemmizett tömegnek már nincs vesztenivalója, az veszélyes a hatalomra. De ha folyamatosan a nyomor határán tartják, akkor leginkább azzal fog törődni, hogy elkerülje a nyomort, kapaszkodik, tipor a másikon – egyéni megoldásokat keres. Csak hát ez a helyzet hosszabb távon nem fenntartható. Billenékeny. Ingatag. Ezért kell a fideszeseknek a lehető legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb pénzt kitermelni, ellopni, kimenekíteni innen. Ők erre játszanak. Ha aztán az egész billen, akkor irány a reptér, irány a Kajmán-szigetek vagy Azerbajdzsán. A többi: a kereszténynemzethy ideológia, a Horthy-imádat, a Wass Albert, az csak szöveg (miszerint bullshit); részint a lopást hivatott eltakarni, részint a dolgos-lelkes csinovnyikok ócska kis jutalma, hiszen ők világéletükben erről a szellemi mocsokról álmodoztak. A hoffmannok, kerényik, feketék keskenyvágányú mannája. Nekik a kultúra elrothasztásának a szaga – ambrózia. A hullaszag – virágillat és tömjén. Ők így fütyörésznek a maguk gerjesztette szellemi sötétségben.

Pedig nekem ne legyen egy szavam sem: ezért az 500 euróért legalább többé-kevésbé olyan munkám van, amit szeretek csinálni; persze jobban szeretném, ha a kormány nem próbálná meg minden lehetséges eszközt, többek között az Alaptörvény megváltoztatását is bevetve eltörölni az ország utolsó tőle független történettudományi műhelyét, ahol dolgozom. Ha nem a túlélésért folytatott mindennapi harc lenne a középpontban, az újra és újra elmeszelt pályázatok írása, hanem a kutatás – ó, nem kellene nekünk annyi, mint a Schmidt-féle Történetpolitikai Elvarázsolt-Kastély és Szellemvasút Zrt-nek, vagy a nagyszerű idegenrendészet-történész Szakály professzornak. A történettudomány normális körülmények között viszonylag olcsó. Nem kell hozzá atomreaktor, bánya, sorsokháza, ilyesmi. Némi gondolkodás kell. Némi kutatás kell. Egy szerény infrastruktúra. Szellemi szabadság.

Ez nincs. Vagy infrastruktúra van, vagy szabadság. Zabálsz vagy gondolkodsz. Nincs „és” – „vagy” van. In vitro veritas.

Van itthon egy ilyen régi, második világháború előtti gagyimágia-könyvem; az akkori világvége-érzés talaján is dúsan tenyésztek a korabeli coelhók. Abban az van a horoszkópomban, hogy „Jó konstelláció esetén kiváló vezető; rossz konstelláció esetén utcai forradalmár”. Azt hiszem, tulajdonképpen szerencsém van: ezek kétségkívül igen rossz konstellációk – és én igazán, szívből utálnék bármiféle vezető lenni. 

- …és üdvözöljük kedves iráni barátainknak a házastársi hűség, a családi tűzhely szentsége és a régi jó erkölcsök helyreállítására szolgáló igyekezetét…

- Psszt…! Miniszterelnök úr! Ez nem Irán! Kínában vagyunk!

- Kínában? Hát nekem ez a hülye kis pöcs nem ezt mondta… kerítse már elő valaki a külügyi államtitkár urat, jó?! Szóval Kína. Akkor azért volt ilyen fura a kaja.

- Nem, Miniszterelnök úr, az valójában a köszöntő virágcsokor volt, amit lelkesen vigyorogva be tetszett falni.

- Mindegy. Lenyomom én az abált tokaszalonnát is, sok cukorral, dödöllével, ha a politika úgy kívánja. Köztünk szólva fiam, a szart is megeszem, és mosolygok hozzá. És azt mondom rá, ihajj! Ez a szakmám, na. Szóval nem Irán. Ezek akkor itt nem is köveznek? Meg semmi csador, kézlevágás, ilyesmi?

- Nem. Bár ezek sem piskóták…

- Értem. Mit szoktak akkor csinálni?

- Hát ööö… korrupt pártfunkcionáriusokat szoktak kivégezni…

- Barbárok! Miért is vagyunk itt? Az ő kezükben van a pórázunk vége?

- Nem, Miniszterelnök úr. A pórázunk vége a Putyin kezében van.

- Szóval akkor miért is udvarolok én itt ezeknek az apró komcsi papucsnagykereskedőknek?

- Mert a Putyin póráza meg az ő kezükben van.

- Oké. Miről fogok beszélgetni velük? Fociznak?

- Nemigen.

- Atyaég. Rosszabbak, mint a barbárok. Akkor nincs semmi közös téma?

- Hát, talán… a két nép nagy, közös demokratikus hagyományai…

- Az jó. Nagyon szeretek a demokratikus hagyományokról beszélni. Attól mindig röhögnöm kell…

A Fidesz eléggé közgépszerű módon kiosztotta a havereinek a fél Hortobágyi Nemzeti Parkot (is). Mondjuk azért van a dologban ráció: benne van a nevében a "nemzeti"? Benne van. Lehet a nemzet ellenzékben? Nem lehet. Ki is van kormányon?... Na ugye!

Ez a hortobágyi amúgy nem is annyira a fideszesek kedve szerint való park: - Hát miféle park már ez, te Oszi ecsém, ahol alig akad kivágnivaló fa, he? - Mindegy, Dezső bátyám, kérlekalássan, majd húzunk ki rajt' szögesdrótot, azzal fogunk pecsenyetúzokot. - Gyárt Lajosunk szögesdrótot? - Gyárt hát. Különben meg majd kezdeményezzük a Balog Zoltán komámnál, hogy nevezzék át Horthybággyá ezt a bús pusztát, akkor biztos lenne itt némi turáni turizmus, tűzugrálás, dödölefőző verseny, hátranyilazás, sírvavigadás, sámándobok. Abban van ám a lé, Dezsőkém! Csak úgy zabálja majd kétpofára a sok paneltáltos a túzokburgerünket! - Nem fognak akadékoskodni a Földrajzinév Bizottságban? - De Dezsőkém, hát azt már rég szélnek eresztettük!

A hivatalból kirendelt államtitkár szerint az autentikus helyi lakosok nagy része elégedett. - Ha Isten nem focipályának akarta vóna, hát istókucccse, hegyet teremt a közepibe! - vázolta fejlesztési koncepcióját Helyilakos Gazda Béla kisvállalkozó, akinek Stróman Kft néven 15 forint kezdőtőkével tegnap bejegyzett cége nyerte meg az unalmasan lapos vidék hasznosítására kiírt 300 milliárd forintos állami tendert. - Mi itten mind nagyon támogattyuk a dógot - értett egyet a tervekkel a környékbeliek nevében Helyilakos Gazda Béláné szül. Simicska Lajos, aki a pályázati vakszerencse folytán a hortobágyi kilenclyukú híd mind a kilenc lyukában Nemzeti Dohányboltot nyithatott.

Ez egy 2007-es levél, amit lányom osztályfőnökének írtam. A neten kerengő ellenőrző-beírás (lásd alább a képet) feletti döbbenetemben közlöm le, meg azért, mert napi rendszerességgel kapjuk a híreket az egyre borzasztóbb tekintélyuralmi ostobaságokról az iskolákban: az iskolarendőrökről, a nagymarkú, nagyarcú Klikkes Arankáról, Hoffmann Rózsa pattogó nádpálcájáról, a kenetteljes Balog páter sunyi vigyoráról, a pénztelenségről, az ünnepélyekre kiosztott bemagolandó Wass Albert-versekről, az egyre totálisabbá váló egész poroszos ellenreformációról. Megalázott, ellehetetlenített és megfélemlített pedagógusokról és megalázott, politikai garnírungnak nézett gyerekekről.

A maga módján ez a levél érdekes kordokumentum; mintha egy másik időben íródott volna, pedig hát - finoman szólva - az sem volt fenékig tejfel. Azóta viszont igencsak eszkalálódtak a problémák.

Tisztelt Tanárnő!

Rebeka az orrában lévő piercinget az én belegyezésemmel viseli. Ezt a behelyezésnél egyébként külön nyomtatványon aláírásommal is hitelesítenem kellett. Tekintve, hogy az adott ékszer meglehetősen diszkrét, nem kiálló (így pl. balesetveszélyt nem okoz, mindenesetre sokkal kevésbé, mint pl. egy fülbevaló);

hogy tudomásom szerint az iskola nem egy tanulója visel hasonló, vagy éppen ennél feltűnőbb testékszert (pl. ajakpiercinget);  

hogy a piercing ma már olyan elfogadott szociokulturális identitásképző jel, amelynek viselése az élet minden területén megjelent (ilyen, ma már a mentalitástörténet érdeklődési körébe tartozó vitákat okozott a „hosszú haj” az 1970-es, vagy éppen a fiúk fülbevaló-viselete a rákövetkező évtizedben – kár lenne ezeket értetlenül újrajátszani);

valamint hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányának az ember önrendelkezési jogáról szóló passzusai értelmében sem az iskola, sem pedig a pedagógus nem jogosult a gyermek ilyen viseletét (akár házirendben, akár egyéni döntés alapján) korlátozni; nem látok semmiféle okot arra, hogy Rebeka miért lenne bármilyen formában büntethető az orrpiercing viseléséért.

Kérem, mérlegelje az Oktatási Jogok Országgyűlési Biztosának alábbi állásfoglalását (2005. évi ogy. jelentés): „…Az öltözködés, a külső megválasztása az ember önrendelkezési jogához tartozik. E jog Alkotmányban biztosított alapjog, azon belül a szabadságjogok körébe tartozik. Nevezik más néven általános személyiségi jognak is, mert más alapjogok anyajogaként funkcionál, belőle vezethető le több alapjog léte. Lényege, hogy az emberi személyiség szabad kibontakoztatásának lehetőségét biztosítja, méghozzá az állam vagy az annak részéről eljáró szerv, hatósággal szemben. Ezért is nevezik szabadságjognak. Az általános személyiségi jog minden embert megillető alapjog. Minden embert, így nem csak a felnőtteket, hanem a gyermekeket, az iskola világában pedig a pedagógusokat és a tanulókat is megilleti.” A sulinet.hu ugyanezt a következőképpen fogalmazza meg: „Az iskoláknak már a házirendben sincs joguk megtiltani, hogy a diákok műkörmöt, piercinget, tetoválást vagy extrém ruhákat viseljenek. Ezt ugyanis tiltják a hatályos jogszabályok.”

A gyermek orrának Ön által elvárt „leragtapaszozása” előtt bevallom, némileg értetlenül állok. Ez – hasonlóan a folyosóra való kiültetéshez – olyan megalázó jellegű retorzió, amelynek a modern pedagógiai gyakorlatban, remélem, nincs már helye. Gondolom, ezt csupán az Ön pillanatnyi felháborodása szülte. Mindenestre itt is hadd idézzem az Oktatási Törvény idevágó passzusait: „A közoktatási törvény 10. § (2) bekezdése szerint a gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani a fizikai és a lelki erőszakkal szemben. A gyermek és a tanuló nem vethető alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak. Az emberi, állampolgári, gyermeki és tanulói jogokat a pedagógus nem vonhatja el, azok nem pedagógiai mérlegelés függvényei. Érvényesülésük nem függ attól sem, hogy a diák teljesíti-e a kötelességeit az iskolában, tehát a tanulókat megillető alapvető emberi jogok nem állíthatók összefüggésbe a tanulói kötelességek teljesítésével.”

Tisztelt Tanárnő! Úgy vélem, kár a bolhából elefántot, egy apró ezüstgombból pedagógiai és jogfilozófiai vitát kreálni. Az orrpiercing, úgy látszik, hozzátartozik Rebeka önképéhez, és én abban hiszek, hogy egy 12 éves gyermek is autonóm, öntudatos ember. Saját testével, saját életével kapcsolatos döntéseit – a valóban extrém, ön-, vagy közveszélyes esetek kivételével – sem Önnek, mint pedagógusnak, sem nekem, mint szülőnek nincs jogunk megkérdőjelezni. Az önálló és szabad személyiség kiteljesedésének ez az alfája és omegája. Mindezt figyelembe véve kérem, hogy térjen napirendre az inkriminált „testékszer” viselése fölött.

Köszönettel...

(Kép: Bodzavár Alapítvány fb-oldala)

Update: többen kérdezték, hogy mi lett a történet vége. Nos, ez a konkrét eset igazából amolyan happy enddel zárult. A tanárnő azonnal felhívott telefonon, vagy félórát dumáltunk; a beszélgetés lényege az volt, hogy értsem meg, nem lehet ilyen példát mutatni, és a piercingtől egyenes út vezet a bűnözéshez. Amikor jeleztem, hogy ez nettó baromság, amelytől egyenes út vezet a munkatáborokig, akkor bevallotta, hogy "rá is nyomás nehezedik" az "ügyben", és különben is, belefáradt az egészbe, utálja a munkáját, a főnökeit, és általában véve ezt az egészet. A végén még én vigasztaltam, és bár azt a javaslatomat, hogy csináltasson egy szép tetoválást, miszerint "Leszarom az igazgatót!", nem fogadta el, de sikerült modus vivendit kialakítani: ő nem izélgatja Rebekát, én meg nem írok neki több olyan levelet, amitől azonnal a telefonhoz kell kapnia. A dolog ezzel elsimult - legalábbis ebben az ügyben, akkor. Ma viszont már egy egész állami miskulancia áll a központi alapvetéssé jegecesedett tekintélyuralmi, büntető, gyermekgyűlölő nádpálca-pedagógia mögött. 

- Halló, szobrászúr?

- Igen, tessék.

- Itt Orbán Viktor…

- Jesszus. A méltságos miszternök úr! Alázatos szép jó napot kívánok!

- Tudom.

- Miben lehetek szolgálatára?

- Nézze, szobrász úr, mi itten kiírunk egy pályázatot. Az az izé nevű… valami vihar… Hurrikán… nem, Sirokkó vagy kicsoda, akire a Fekete Gyuri azt mondta, szeretjük…. szintén szobrász, tudja…

- Melocco Miklós művész úr? Az én nagyra becsült, szeretett mesterem?

- Az, az. Na, az melegen ajánlotta magát. Azt mondta, maga minden szart meg tud csinálni, csak legyen benne törött görög oszlop meg ilyen izé… Tripartitum…

- Timpanon.

- Most maga ki akar oktatni engem? Tőlem a Bonaparte Napóleon háromszögletű toszósipkája is lehet a francos császári gyémántokkal, ha focizni nem lehet benne. Na. Tudja, hogy annak idején bejöttek a németek, és ezért mi akaratunk ellenére deportáltuk a zsidókat… hogy a németek el ne fogják őket. Mint a Tenkes kapitányában, ott is mindig a német volt a hunyó. Meg a Vértesben, az a csata, Búvár Kund, satöbbi. Valahogy ezt kéne mind kifejezni. Mármint a szobornak.

- Úgy érti, miniszterelnök úr, hogy adjak be pályázatot?

- Fiam, maga hülyébb, mint ahogy azt ez a Marokkó mondta…

- Melocco...

- Igen? Hát elég idétlen egy név! Na, szóval maga már meg is nyerte a pályázatot. Holnapra lerajzolja nekem a szobrot, holnapután a Tóni átveri a közgyűlésen, jövő héten leleplezünk.

- De hát miniszterelnök úr, egy szoborhoz legalább egy év kell… tervek, makettek… terepfelmérés… elkészítés…

- Ne hülyéskedjen, fiam, nem egy komplett stadiont várok én magától, csak egy ilyen szép spektákulumot. Az se baj, ha zenél. Meg hát mi mindig csak két hétre előre tervezünk. Az emberek bármikor magukhoz térhetnek, ugye…. Biztos van magának ez-az ott a műhelyében… maradék karok… egy ülep… szárnyak… törpesipka... valami fej.

- Hát végül is van itt egy félig kész Wass Albert szobrom, az igaz. Rárakunk két szárnyat, amit egy soha el nem készült Makovecz-templom tornyára csináltam, máris lehet belőle arkangyal… fölé meg mehetne egy szép náci sas. A Jobbik Angliai Divíziója rendelte tőlem, de sosem fizették ki, mert örökre eltévedtek szegények valahol a londoni metróban… Timpanon, meg törött korinthoszi oszlopfő mindig akad itthon pár méter…

- Jó. Meg van véve. Csak még két dolog, szobrászúr. A zsidók azért lehetőleg ne vegyék észre, hogy éppen Wass Albert hessegeti el felőlük a náci sast, mert menten a maffiabaloldalra áll az egész ajvékos mispóhe. Másrészt, és ez a fontosabb… miből akarja csinálni a szobrot?

- Hát… ilyen rövid idő alatt, ugye… azt hiszem, talán hungarocellből.

- Eszébe ne jusson! Maga talán nem tudja, szobrászúr, de Édesapám más előnyös tulajdonságai mellett kőbányákkal is rendelkezik, és gánti kőfejtőiben szép, fehér mészkövet lehet vásárolni, igen jutányos közbeszerzési áron…

- Értem.

- Hát persze, hogy érti. Aztán szép legyen ám az a szobor, mert megnézem! 

Azt nyilatkozza ez az L. Simon László, aki "magát a Fidesz meghatározó kultúrpolitikusának tartja", hogy "csak a giccs kerülését" tekinti fontosnak, egyébként tőle aztán virágozzék száz virág a kultúrában, bár pénzt, azt nem ad rá, mert hát ugye annak számos jobb helye van, úgy mint a foci, meg a... izé... na, jó, szóval meg a foci.

Hát igen. Dübörög az ország giccstelenítése.

Az erdő, a fa, az például giccses. Akácos út, ugye, hát ez ilyen virtigli kispolgári nótanipp, francnak az a fajidegen akác a giccses virágaival. Meg hogy „hársfaágak csendes árnyán”, az is micsoda egy giccs már! A hársfákra különösen háklis a kormány. Ez persze lehet allergia is. Szóval Kossuth-téri fák, Római-part, Margitsziget – aztán majd a Városliget, és a Nagy Fanyűvő bejelentette az igényét a Normafára és a Népligetre is. Minden le lesz itten porig tarlósozva. És lesz helyettük új, nemzeti kurvamindenség: matyómintás mobilgát, paszományos wellness-szálló, Rubik-kocka alakú múzeum, tárogatózó kuruc kertitörpe-szökőkút és kacsalábon forgó operett-Drakulakastély. A buldózerek és a motoros fűrészek mögött ott nyomulnak a Makovecz hagymázas turulemlőin cseperedett ifjú-agg Speerek, a stadionépítészet és a dohánybolt-dizájn fenegyerekei, a rajzolni szerető unokaöcsikék és homokvárépítésben egykor igen jeleskedő keresztlányok. Keskenyvágányú, de gigászi egójú papírmasé-díznilend épül körénk, a városunk helyére, a tereinkre, a parkjainkba; egy, az eredetinél is ízléstelenebb mucsai Dubai, amúgy szőrmentén, okosba-fusiba, Lajosnak-Pistának, meg az Orbán Győző leghülyébbik fiának.

De legalább mindez nem giccses, mert ha az lenne, akkor a Fidesz meghatározó kultúrpolitkusa bizonnyal hevesen tiltakozna.

A világ legnagyobb kertitörpéjeként is felfogható Nemzeti Színház például annyira nem giccses, hogy L. Simon László a giccs kerülése feletti örömében az ottani törpefröccsöntőnek adta a leendő Szabadság téri De Hát Mi Ott Sem Voltunk, Csak A Csúnya Németek-emlékmű kivitelezését is, hogy az véletlenül se legyen giccses. És közben a háttérben nemgiccseleg Szintiszignál Ákos, zenei értéket közvetít a Dankó-rádió, vizuális kultúrát építenek a Kerényi-művésztelep okleveles ecsetkezelői, a lét nagy kérdéseit boncolgatják Andy Vajna portfóliójának szofisztikált filmjei. De legalább nem kell ide Recsk meg GULAG, ha majd megbukik a retyerutyák és urambátyámok bőrfoteles palivilága, az MSZMP-ből kinőtt aszott bigottak és a Fidesz-Jobbik közpénztől síkos kloákájából kipotyadékolt, vigyorgó új undokak vidám trafikáriuma: lesz nekik való munka bőven, lesz mit eltakarítani, ledózerolni, meddőhányókká tornyozni, fűvel-fával beültetni. Kitörölni a saját, barna nyomaikat az ország alfeléből, és azután az öblítővízben lubickolva eltűnni végre a történelem miazmás pöcegödrében.

Hekkerek nyúlják le az összes pénzt a bankszámláról. Ja nem is, a közlemény rovatba NAV van írva. Útonállók állítják meg a kocsimat, és pénzt követelnek. Ja bocs, ez a Közútkezelő Zrt. Lelövik a kutyámat. Dühöngenék, de rájövök: uraink vadásznak erre. Becsapnak a boltban. Ja dehogy, csak az áfát, a jövedéki adót, az egészségügyi adót számolták rá az árra, a tranzakciós adót a bankkártyámra. Fatolvajok garázdálkodnak erdőn és városban. Ó, nem is, hát rendőrök és biztonsági emberek vigyázzák őket. Fegyveres wannabe-gyilkosok parádéznak az utcákon. Hoppá, hiszen egyenruha van rajtuk és egyszerre lépnek; milyen fessek így! Gyanús ingatlanspekulánsok stadionokat építenek ledózerolt természetvédelmi területekre. Á, most látom csak, ez mind kiemelt állami beruházás. Náci, önfelmentő szobrokat terveznek, és én már kiabálnék is, hogy hé, emberek, ide! Skandalum! De látom, hogy a polgármester jóvá hagyta, sőt nyilván ő mond beszédet majd az avatáson. Szép lesz. Nem is lehet nem szép. Égbekiáltó marhaságokat és nettó hazugságokat terjesztenek a történelemről. Röhögnék, de nini: ősz, joviális professzorok ezek a kollégák, akik mostantól kimondják: hogy volt a múlt. Hogy hogy kellett lennie. Nyilas szófaragók fröccsöntött műanyag kultusza épül, és köpnék is már olyan fenekedős-toccsanós, vastag turidanisat, de torkomat eltömi a fennköltség, hiszen a nyilasok megszentelt hamvai falstaffi alkatú kultúrállam-titkárok titkos gatyakorcából kerülnek elő. A szomszédom gumicsizmákkal fűti a cserépkályháját, de ha fulladozva kérdőre vonom, pecsétes, szignált papírt lobogtat: orosz-magyar keretszerződés értelmében veszélyeshulladék-feldolgozó ő immár, mert ettől csökken majd a rezsim. És igen, egyre többet fizetek mindenért. Mutyit kiáltanék és tolvajt, de máris megnyugtatnak - narancssárga keretben, kövér betűkkel bizonygatják, hogy valójában ellenkezőleg: minden egyre kevesebbe kerül. Csak tudni kell helyesen látni a dolgokat.

Micsoda felüdülés lenne már egy igazi, hagyományos, őszinte rabló, aki egyszerűen csak előugrik egy sötét sarok mögül, rám üvölt, hogy "pénzt vagy életet!", és nem akarja elmagyarázni nekem, hogy mindez az én érdekemben, az én akaratomból történik, hálásnak kellene lennem érte és szeretnem, tisztelnem kellene őt, a rokonait, barátait és üzletfeleit! 

Szóval, bár természetesen mindez énértem, nekem, miattam folyik, én azért most a kellő tisztelettel megkérném az összes sunyi rabló urat és hölgyet, aljas kvázinácit, disztingvált kannibált, kollégiumi ex-szobatársat, újgazdag vérszopót, nettó idiótát és seggnyaló csinovnyikot, a Miniszterelnök Úr Őfőméltóságától az utolsó alsópusztavégi trafikosig: ne tessenek rám hivatkozni!

Ne az én nevemben!

Not in my name!

195 éve (meg egy háromnegyed) született a NER utcanév bizottsága és Rétvári Bence úr, a KDNP nevű izé alizéje által nem javasolt Karl Marx.

Ha randa, korrupt, tolvaj, kapitalista mutyirendszer lennék, én sem javasolnám. Sőt, valószínűleg az ártott legtöbbet Marx renoméjának, hogy voltak randa, korrupt, tolvaj, magukat nem kapitalistának hazudó mutyirendszerek, amelyek javasolták és sztárolták. Afféle felhők közül villámokat szóró istenfigurát kreáltak belőle. Egy aszketikus szuperembert, egyben pedig egy delikát, művelt filantrópot, jó apát, remek férjet, kiváló barátot. Egy unalmas, vitrinbe való biedermeier forradalmárt; ízlés szerint szellemvasúti naftalinszagú rémalakot, vagy babaház-revolucionyer porcelánnippet, aki - mert hát ez jött le a hivatalos "szocialista" Marx-figurából - arrogáns moralitásának Olümposzáról mennydörögte a világba lózunggá silányított téziseit. (Nehéz nem észrevenni: az elképzelt Marx-idol Lenin nagyon is valóságos, kiábrándítóan sótlan és képmutató petit bourgeois figuráját igyekezett leképezni.)

Marxtól igazából mi sem volt idegenebb. A valóságban részeges, sőt politoxikomán korhely volt; füstölt, mint egy manchesteri gyárkémény az ipari forradalomban, ivott, drogozott; maró, otromba, de mégis végtelenül szórakoztató gúnnyal támadta ellenségeit (voltak számosan), időnként verekedett és párbajozott; átfogó műveltsége dacára imádta az olcsó, hatásvadász rémregényeket és a durva kocsmai nótákat. Mellékesen mélységes felháborodásában ízekre szedte a kapitalizmust, dekonstruálta és újraépítette a filozófiát, a közgazdaságtant, a történettudományt, a születőfélben lévő szociológiát, új kritikai értelmet adott a politikának, hihetetlen erudícióval űzte a zsurnalisztikát, az oknyomozó újságírást, titkos társaságokat és forradalmi klubokat szervezett és eresztett szélnek. Folyékonyan beszélte (részben ő találta ki) a hegeliánus, dialektikus filozófiai tolvajnyelvet, és közben jókat röhögött önmagán is. Legfontosabb, legtudósabb munkáit telezsúfolta abszurd faviccekkel. Abszolút erkölcstelen ember volt, hiszen kimutatta az erkölcsök végtelen korlátoltságát és rendszerfüggőségét. De megvadult kispolgár is volt egyben, aki a kétségbeesésbe kergette hitelezőit, családtagjait, elvtársait - és persze mindenekelőtt Engelst, kedvelt harcostársát és életének fő finanszírozóját. Semmit sem vett komolyan, csak a világ felett érzett elemi erejű felháborodást. Az őrület határán imbolygó zseni volt, a legelbűvölőbb kellemetlen ember, aki mentes volt minden pedantériától, de ömlesztett, hektikusan begyűjtött adatait bármikor képes volt új, addig nem sejtett vagy nem érintett kontextusokba rendezni. Ha valahová belépett, szűkebbnek látszott a szoba. A precíz gyűjtőmunka volt a halála. Izzadva, szitkozódva végezte (de ha kellett, elvégezte, akár embertelen erőfeszítések árán is), a szó szoros értelmében furunkulusok nőttek tőle a valagára. A tőke egy részét ezért állva, egy írópadnál írta. "Megemlegetik még a kapitalisták a keléseimet!" - fenyegetőzött. És bizony, megemlegették.

Marx mindenkit lenézett. Magát is időnként. Nem tisztelt senkit és semmit. A Szovjetunióban tuti főbe lőtték volna. Ezek meg itt ma lehetőleg ne is javasolják. Az Marx megcsúfolása lenne. Féljenek is tőle, undorodjanak tőle. Akkor - ahogy ő maga írta - jól áskált az öreg vakondok.

(Ja, és hogy kicsoda ez a Rétvári Bence? Írásban kissé nehéz ezt kifejezni. Kérem, képzeljék el inkább, ahogy a számmal szellentést imitálok.)

- Te figyejjé má’, Micimackó! – sipította Malacka Péter külügyi államtitkár Micimackó Viktor (tisztelőinek csak Medveczky Medve) miniszterelnök úr fülébe. Malacka Péternek sajnos ilyen rettenetes, vinnyogó hangja volt. Szerencsére ez az apró hibája bőven eltörpült egyéb rossztulajdonságai mellett. – Figyejjé’ csak! Azt írja a facebook, hogy ez a Füles Rudolf, a régi kollégád, nyolcvanéves lett!

- A vén köcsög – mosolyodott el Micimackó Viktor, akinek mindenről a méz meg a foci jutott az eszébe. Ez eléggé meghatározta a gondolkodását: a mézről a foci jutott az eszébe, a fociról megint a méz, és így tovább. Úgy pattogtak  ide-oda a gondolatai, mint egy pedáns pingponglabda.

- Jaaaa – tutulta az orrán keresztül hülyén vigyorogva Malacka Péter. Ez a hülye vigyor amolyan védjegye volt neki. Egyszer elkomolyodott, mert eszébe jutott, hogy messze még karácsony, és a biztonsági őr rögtön nem ismerte fel, és nem akarta beengedni a kényelmes kis házacskájába, ami határozottan felzaklatta Malacka Pétert, különösen, hogy még a nagyapja nevét is kiírta a bejárat fölé, akit úgy hívtak, hogy Mindent Tilos elvtárs. Azóta Malacka Péter folyton mosolygott, de ezt egyáltalán nem érezte tehernek. Optimista, jókedélyű állatka volt.– Valamit adni kéne neki.

- Miért? – zökkent ki egy pillanatra Micimackó Viktor mézes-stoplis álmaiból. – Mijafasznak?

- Mert így mondja ki a poroltókoll! – vágta rá büszkén vigyorogva Malacka Péter, aki sok ilyen érdekesen idegen szót tudott, mert egyszer megnézte a tévében a Legyen Ön is milliomos című vetélkedőműsort. Többet aztán nem is nézte meg, hiszen rájött, hogy ő máris milliomos, sőt. Ahhoz meg, hogy így modoroskodjon, bőven elég volt az a tíz-tizenkét szó, amit akkor egyszer ellesett.

- Ammán’ igaz… - morogta Micimackó Viktor, aki nem szívesen vallotta be, ha nem értett valamit. Rossz, fenyegető szó volt ez, amit a Malacka Péter az előbb mondott, egyáltalán nem hangzott se mézesen, se mázosan, se gólosan, se stadionosan. Ettől a gondolattól azonnal felébredt: - Adjunk neki stadiont. Annak mindenki örül.

- Nem adhatunk neki stadiont – mutatott rá Malacka Péter. – Nekünk is alig van egypár.

- Adjunk neki egy félkészet, lapraszerelve. Kap hozzá egy imbuszkulcsot. Még le is tegezzük.

- Nincs. Elég. Nekünk. Se! – nyomatékosította Malacka Péter, aki szeretett rövid és didaktikus lenni, mikor a főnökén látszott, hogy hamarosan ismét beszippantja szokásos bipoláris gondolatmenete.

– Adjunk neki egy üres mézesbödönt és egy kipukkadt focilabdát – sorolta fel Micimackó Viktor azokat a dolgokat, amiket még fel tudott sorolni, miközben fikszálódott. - A mézesbödönbe majd beteszi a focilabdát, aztán kiveszi, aztán megint beteszi – üvegesedett meg a szeme, és közben még arra gondolt, hogy egy ilyen ajándékkal bizony ő is tudna mit kezdeni.

- Az nem túl elegáns – hümmögött Malacka Péter, akinek kicsi és sáros és dagonyázós állatkaként határozott elképzelései voltak az eleganciáról és a jó modorról. – Az rendben, hogy adjunk neki valami szart, de mégiscsak valami nagyobb, valami komolyabb szart, amivel mi amúgy sem tudnánk mit kezdeni, de a Füles Rudolf se mondhatja rá, hogy ugyanmár’, micsoda egy fittyfene… - nézett végig tűnődve Malacka Péter a roncs- és szeméttelepen, amit ők ketten büszkén az országuknak tekintettek. Valamikor ez egy Százholdas Pagony volt; kissé lelakott és kopottas, itt-ott még el is loptak belőle a lakók, de mégis csupa erdő meg susogás meg napfény-szellő; na, aztán jött a Micimackó Viktor, ő (mármint Malacka Péter), meg a Tigris Tomi, a Kanga Rózsa és persze Nyuszi Lajos, a rokonaival, barátaival és üzletfeleivel, és hipp-hopp, szép, otthonos hulladéktárolóvá tulajdonolták az egészet. Külön dagonyákkal neki (mármint Malacka Péternek), mert dagonyázni, azt nagyon szeretett. – Mit szólnál ahhoz a repülőroncshoz ottan? – bökött rá egy rozsdahalmazra. – Annak mégiscsak van súlya… jól is hangzik: a nagyszerű Micimackó Viktor (és barátja, Malacka Péter) egy repülőgépet adtak a jó öreg Füles Rudinak, vén cimborájuknak a születésnapjára… emmá’ valami, nem, Mackó? – Malacka Péter hangja megint kezdett fejfájdítóan magas regiszterekbe csúszni.

- Hááát – dörmögte kissé határozatlanul Micimackó Viktor. – Hááát, nem is tudom. Szét kellene szedni… és előbb meg kell kérdezni a Róbert Vlagyimirt, hogy nem kell-e neki vissza… de végülis lehet; eléggé engedékeny, amióta itt tárolhatja nálunk a kiégett rádiós fűtőelemeit, vagy mi a szart. De vajon örülni fog ennek a Rudi?

- Mackóóóó!!!! – visított fel elragadtatva Malacka Péter. – Hát mégis, az ki a jó francot érdekel???!

Félév vége van, erre a gyerek ezt hozta haza:

 ÓRAREND

(A Nemzeti Kulturális Forradalmi Bizottmány Által Jóváhagyott Első Ötéves Tanterv; általános képzés 5-75 éves államalattvalók számára – A FüFo sz. 5/6 [Gézus hun-párthus herceg szül. után 2014/2015] tanévre)

0. óra: Alapfokú elkötelezettségi gyakorlatok: Közös ima (Nemzeti Hiszekegy), Zászlófelvonás, NENyI, Preambulum, Hűségeskü Orbán Viktornak és a Pártnak, Himnusz, Szózat, Székelyhimnusz, Csángószózat, Matyóhímzés, Kölyköd voltam;

1. óra: Testnevelés, honvédelmi oktatás, baranta, hátranyilazás, atommag-hasítás; fiúknak foci, lányoknak pomponos drukkolás;

2. óra: Léleknevelés I.: bevezetés a hozsannisztikába;

3. óra: Intenzív porosz nyelvóra;

4. óra: Hit- és erkölcstan;

5. óra: Üdvtörténelem (kalandozások, háromtenger, Nándorfehérvár, Mátyáskirály, Eger, Fülkeforradalom);

6. óra: Nemzeti sorscsapástan (Muhi, Dózsa, Mohács, Trianon, Elmúltnyolcév);

7-12. óra: Gyakorlati közfoglalkozás (közgépes ismeretek): lányoknak futószalag-, majd házi- és kézi-, fiúknak bányamunka;

13. óra: Megéneklünk, Hungária! Hazafias ének-zene, barackfa-tánc;

14. óra: Osztályfőnöki - nap kiértékelése, önkritika gyakorlása, feljelentések megírása, nevek és címek feltöltése a www.kuruc.info.gov honlapra;

15. óra: Sorakozó, ima, turultánc, Voltaire képének együttes leköpése, Himnuszszózatszékelyhimnusz (mint fenn). Ákos: Plömm-plömm!!! című oratóriuma.

 - Ebédszünet, önnevelés, nagykorúaknak és nagykorú kísérővel rendelkezőknek trafiklátogatás; két perc gyűlölet (a célszemélyek aktuálisan frissített listája letölthető a killthemall.hu.gov.edu oldalról) -

16. óra: délutáni foglalkozás: Teendők nukleáris riadó esetén. Alapfokú orosz tanfolyam: feliratok és táblák az atomreaktoron fiúknak és lányoknak;

17. óra - lefekvésig: Alsósoknak: Apu-anyu beszélgetnek. A Pavlik Morozov Pajtásai Mozgalom szituációs játékai; Idősebbeknek és felnőtteknek: Nem leszünk gyarmat! Békemenet-gyakorlatok;

24. óra: Már elmúlt.

Szóval, mikor az 1970-es évekre a sok állami műtrágya meg nyaralói magánszar már annyira elszennyezte a Balatont, hogy nyaranta kezdett ilyen zöldes-habos algalevessé burjánzani, az illetékes elvtársak kimondták a tutit: majd hozunk a Szovjetunióból busát, az felzabálja nekünk ezt a sok dágványos moszatot meg kolokánt, és megint jöhetnek a német-német családegyesítők meg a tornacipős csehszlovákok, hogy virágozzék a népgazdaság és hiánycikk legyen a sör. Jöttek is a busák, összeszövetkeztek a korábban betelepített amurokkal, és elzabálták a kaját a pontyok meg a keszegek elől; a dzsuva is maradt, a ponty is kevesebb lett, így vált a hekk a Balaton-környéki tájjellegű konyha alapelemévé, mert hát ugye busát még az endékás túristák sem voltak hajlandóak enni. És a sörellátás is ugyanolyan szar maradt, mint volt. Végül aztán, sok évvel később csak belátták illetékesék, hogy inkább csatornázni kell, meg esővizet elvezetni, fásítással útját állni az eróziónak, korlátozni a műtrágyák és gyomirtók használatát, feltörni a betont a hullámtörőkön, ésatöbbi, ésatöbbi. A busa, szegény, nem megoldás, elég hínárt zabált a Szovjetunióban, itt már nem volt hozzá kedve, ha talált jobb kaját. Mert hát végül is a busától ne várjon az ember belátást - ő csak busaként tud viselkedni, ha a fene fenét eszik is.

Ahogy olvasgatom itt a mai napra rendelt pompás örömhíreket, egyre csak ezek a fránya busák motoszkálnak az agyamban: hogy ugye a víz büdös, ezt érezzük mindannyian. De én valahogy nem igazán hiszem, hogy ezektől a zsíros, nyálkás politikai busáktól bármit is tisztulni fog. Átfogóbb koncepció, komolyabb változás kellene. És a hekket is unom; pedig sör most van. Csak megvenni nemigen tudom.

- Mit üvöltenek ezek, Centurio?

- Azt üvöltik, Procurator, hogy "feszítsd meg!"

- Miért uszítanak ezek engem?

- Nem uszítanak, Pilátus. Ez náluk afféle népszokás. Ha valaki megsebződik közülük, mint tyúkok a baromfiudvarban: mind nekivadul, s megkergülve vért követel. Nincs a dologban semmi személyes. Szavakkal igyekeznek egymáson sebeket ejteni.

- Ez hát afféle érvelés, vagy egy vita vége? Egyfajta vélemény?

- Ők úgy nevezik, politika: a közösség ügye. Róma valódi támaszai ezek itt mind, rendes adófizetők, gyáva, hájas, megbízható, jó polgárok. Ilyenkor kell, hogy a gőzt kissé kieresszék. Valakit ütniük kell nekik is, hogy Róma sarujának tiprása hátukon annyira ne sajogjon. Mert mi más lenne Róma? Néhány hatalmas saru, és milliónyi hát, amelyen tipornak. 

- S mit szólnak ehhez a papok?

- Amit a papok mindig, mindenütt szólni szoktak, Helytartó. Ékesszólásuk hallgatag, hallgatásuk pedig beszédes. Minket támogatnak, de persze nem ingyen teszik. Vérszomjuk pedig, mint a papoké általában, telhetetlen. Azt ott, azt a keszeg, gubancos szakállút is ők adták a hóhéraink kezére, mert ők maguk vért nem ontanak, de mindig lelkesen szállítják nekünk a halálra szánt foglyokat.

- Ha jól tudom, egyet el kell engednem közülük.

- Igen, Procurator, Róma kegye, nekik meg ősi szokásuk, melyet üdvös betartanod. De vigyázz, mert a tömeg könnyen nekivadul...

- Tudom. És én még vízvezetéket akartam ezeknek...! Könyvtárat, kultúrát, cirkuszt, gladiátorokat... utcakövet. Csak felszednék, hogy egymást halálra kövezzék vele... Engedjétek el azt a málé soványat!

- Nem ajánlom, Uram. Az politikai. Mikor katonáid elhurcolták, az emberei ellenálltak, s a kavarodást valami templomszolga füle bánta... bár utóbb, azt vallotta, visszanőtt neki... s egy kardra valakik állítólag azt írták, "halál a rómaikra!". Amellett ez és a barátai hajléktalan-aktivisták, amolyan izgága, anarchista hippik, vagy rajongó szektások. Senkit sem tisztelnek. A múltkor a templomban okoztak botrányt, de többnyire a város valamelyik parkjában tanyáznak életvitelszerűen. Nem nyiratkoznak; nótáznak, dobolnak egész nap, bort isznak és kenyeret ropogtatnak hozzá, a járókelőkkel kötekednek. Úgy hírlik, buzik, legalábbis néhányan közülük, talán pont ez a kehes vezérük is; és titokban mind halfejet imádnak.

- És mit akar a nép? Mit akarnak Róma derék adófizetői, akik nem kértek a vízvezetékemből? Mit követel az isteni vox populi?

- A népet itt, Helytartó, ez a cirkusz nemigen érdekli. Akik ide eljöttek, azok nem népben, hanem nemzetben gondolkodnak - ilyenkor mind büszke rómaiak, de fordíts csak hátat nekik, és a véredet akarják. Mert vért akarnak, amíg világ a világ. Barabás az ő emberük, őt követelik zúgva.

- Ki ez a Barabás?

- Valami gazdag rablógyilkos. A közösség megbecsült tagja.

- S Rómának konkurencia.

- Megvásárolható, Pilátus. És tiszteli a Császárt, az isteneket. Téged is tisztelni fog. Az a másik, a girhes, az sosem; annak hiába adnál tömjénárusítási koncessziót. Őt jobb, ha megfeszítteted. A követőivel majd már inkább egyezkedhetsz. Egyszer még, ki tudja, akár Róma támaszai is lehetnek. 

- Legyen hát. Feszítsétek meg azt a soványt; a kövér rablót meg engedjétek szabadon!

- Bölcs, államférfihoz illő döntés, Pilátus! Évezredeken át dicsőíteni fogják érte a neved! 

Úgy tűnik, a Fényességes Portán kiosztották a szerepeket. A kínosan kiterjedt (bár a magukat "fiatal konzervatív értelmiséginek" tituláló Új Undokak körében kissé kényszeredett) röhögés hatására a Nagy Padisah maga nevezte „gyerekes baromságnak” Kerényi effendi ominózus tirádáit. Ne felejtsük el: arról a Szultánról beszélünk, aki kisvasútat építtet a falujába; aki félázsiai turulbanszületettekről gagyog ragyogva, vagy éppen fehérvári huszárokról nótázik, ha fejébe száll a mangalicazsíros-gatyaszaggató önkényuralom mámora. Aki traktoros-szalmabálás lagzikban szotyolázza el a felsőoktatást és az egészségügyet; aki Leslie Mandoki koncerten lobogtatja 24 karátos öngyújtóját; aki egy szellemi makkoscipős, egy susogósmelegítős suttyó; aki tehetsége szerint leginkább faluszéli egykapus focipályák harmadosztályú csapatainak kispados jobbszélsője lehetne; és aki a már bomlófélben lévő Kerényi Imrét feltámasztotta, helyzetbe hozta, kistafírungozta, és kiélvezte (mert naná, hogy élvezte: ezt a Krónika-baromságot is ő találta ki, csak a megfogalmazást bízta a hoppmesterre, de hát cikivé vált a dolog, túlzottan kínossá – ilyenkor jól jön egy manifeszt kretén a háznál).

Én tulajdonképpen kicsit sajnálom Kerényi Imrét. Szegény elvégezte azt a feladatot, amire szánták, a legbornírtabb baromságokat is büszkén végigcsinálta, nem volt az a mélység, ahová alá ne ereszkedett volna, nem volt az a bűzös szar, amiről csámcsogva ki ne jelentette volna, hogy ambrózia, nemzeti nektár, magyar manna. A NER izzadó serpájaként vonszolta fel göcsörtös hátán a hatalom Everestjére (na jó, szemétdombjára) az Alaptörvény Asztalát, adatta ki díszkötésben a kádári menzaszakácskönyveket és a válogatott antiszemita zugfirkászokat, rendezte kiállítássá a már-már avantgárd módon vicces kurzus-mázolmányokat. És amikor a bohóc végre hátradől egy pillanatra, tölt magának egy pohárka 25 éves Lagavulint, rágyújt egy ropogós havannára, és elégedetten felsóhajtva megörvendezik a nyíló pitypangok felett – akkor kitör a nagy műfelháborodás, hogy hát hülye ez az Imre, a pitypangok az SZDSZ-es holdudvarban nyílnak, meg különben is, mondja a moderált értelmiségit alakító Kondor Katalin (egykor besúgó, utóbb kultúrcézár, ma tartalékos), hát ez az Imre, ez a szerafin, ez a mi „kritikai attitűdünket” akarja ám elnyomni, piha! És tényleg, sorjáznak már a Rendszer bősz szidva-szeretői, a bírálat kereszteslovagjai, és kezükben megannyi lángpallosként lóbálják izmos-gerinces Kritikai Attitűdjüket. Jönnek, walkürként lovagolnak a kunmiklósok, bayerzsoltok, döbrenteikornélok, dörnergyörgyök (apropó, az Új Színházban január 22-én az Ismerős Arcok nevű náci kopaszbanda ad Wass Albert emlékestet – és ez nem vicc…), és a többi is; mind a nemzet jól ismert kérlelhetetlenjei és dacosai. A radikálisan elégedettek, a rendpártiság bősz anarchistái, a büszkén letérdeplők, a mindig elvhű, bátor hozsannázók. Akik bármikor, bármilyen körülmények között készek őszintén, nyíltan odaállni a Hatalom elé, és a szemébe mondani, hogy imádják! És szegény Kerényi Imre, a kisstílűség nagymestere – mint hajdan a szovjet funkcik Sztálin idején – majd a reggeli lapból tudja meg, hogy kegyvesztett lett, és használt klotyópapírként hullik alá a nemzeti egyetértés fatornyos budijában.

Pedig ez a rendszerbagázs csupa-csupa kerényiimrékből és schmittpálokból áll; aljas, szervilis, mohó figurákból, harácsoló funkcionáriusokból, úrhatnám csinovnyikokból, szemforgató szentfazekakból, akiknek egymásba fonódó, szétágazó, nyálkás-ragadós pókhálózata lassan mindent befon, lebénít, tönkretesz. Ők a NER sója. Kerényinek legalább annyi mentsége volt, hogy komplett idióta - a legtöbbnek még ennyi sincs. Kerényi, mint a rendszer jól megfizetett bohóca, még mindig elviselhetőbb volt, mint az őt futtató nyakkendős, visszafogottabb, inkább a kameráktól távol, vagy éppen válogatott kamerák előtt gondosan megkomponálva bohóckodó politikai stricik.

A Magyar Krónika tudósítójától

Rendhagyó, mégis hagyományteremtőnek szánt rendezvényre kerül sor a távolkelet-magyarországi Guglinsekeresden. A kis falu kultúrházában – amely kevésbé jeles napokon a Lőretöltő nevű vendéglátóipari egység elkülöntermeként funkcionál – hiteles, nagyvárosias kulisszák között, nyolcvanas-kilencvenes évekbeli alterzenével kísérve (Casiós Karesz Balaton- és Európa Kiadó-számokat játszik) belvárosi és belbudai egyetemistákat és fiatal bölcsész értelmiségieket vágnak, majd húsukat helyben feldolgozzák, abálják, pácolják, végül igazi urbánus mulatság keretében eredeti, jellegzetes pesti ételekbe: giroszba és fornettibe töltik. – Célunk, hogy a távoli nagyváros és a helyi kisközösség fiatalsága egymásra találjon, jobban megismerjék egymás kultúráját, mindennapjait – vázolta fel a rendezvény krédóját Félre S. Ödön polgármester, a helyi CBA és a Lőretöltő tulajdonosa, egyben persze trafikos. - A mi fiataljainknak, akik a nagyvárost csak a Barátok köztből ismerik, rá kell döbbenniük: bizony, Budapesten is élnek emberek, sőt fiatalok is, akiknek megvan a maguk élete, bár persze ez számunkra kissé furcsának tűnik.

A polgármester elmondta: bár Guglinsekeresdet már Árpád-kori oklevelekben is említik (jóllehet, leginkább csak a korabeli rendőrségi jelentésekben), az ország lakossága általában nemigen hallott még a településről, hiába tartanak olyan, évről-évre népszerűbb rendezvényeket, mint a regionális hírnévre szert tett Sekeresdi Bicskázófesztivál, amelynek keretében tavaly (az NKA és a EMMI támogatásával) a főtéren felállították az Ismeretlen Elkövető szobrát is. A falu ekkor majdnem a Wikipédiára is felkerült, és úgy volt, hogy harangjának hangja hallható lesz a Kossuth rádió Déli Krónika című méltán közszolgálati hírműsora előtt, de sajnálatos módon kiderült, hogy annak idején a falu harangját elvitték az oroszok, mikor azt 1981 telén Dicsértessék Béla plébános úr három kanna gázolajra és egy Kalasnyikovra cserélte velük; az előbbit Sumákné olajkályhájába szánta, akivel bűnös, de kölcsönösen előnyös és kielégítő viszonyt folytatott, az utóbbi beszerzését pedig a Sumákkal szembeni védekezés megalapozott igénye inspirálta. A templom tornyában most Kisfröccsös Géza sekrestyés lakik, mivel az ő korábbi istenszolgálati lakásában került kialakításra a falu Nemzeti Dohányboltja – tájékoztatott minket fesztiválcsináló Félre S. úr.

A Lőretöltő Bölcsésztor védnökségét Balog Zoltán miniszter vállalta el. Mint lapunknak elmondta, a Nemzeti Egyetértés legfőbb erőforrása az emberi erőforrás, ezért örömmel üdvözölnek minden olyan kezdeményezést, amely annak újabb és újabb felhasználási módjait népszerűsíti. – Végre ismét tudunk valamit kezdeni a bölcsészekkel – örvendezett a miniszter úr, aki megfogadta: a Guglinsekeresden ellesett igazi urbánus bölcsésztoros recepteket Klinghammer István felsőoktatási államtitkárral is meg fogja majd osztani. 

Lehet, hogy a Magyar Kétfarkú Kutya Párt bejegyzésének ismételt elutasítása maga is csak afféle viccnek látszik (bár egy vicc, ha sokszor elsütik, általában kifakul, unalmassá, direkt idegesítővé válik), de elképesztő nagy baj van ott, ahol egy bíróság feljogosítva érzi magát, hogy - mint a múltkori határozatában - meghatározza, mi a vicces, vagy - mint most -, hogy ugye mifene „az általános erkölcsi felfogás”; illetve úgy svungosan kijelentse, hogy a viccesség nem fér meg a „társadalom érdekével”, aminek érvényesítése, ugye - és a tekintetes Bíróság ezzel nem viccelni méltóztatott szándékozni, hanem tök komoly pofával állítja, nem röhögi el magát - a pártok feladata.

Tárárárááááá!!!!

Na mármost, múltkor  a Bíróság őfőméltósága azt is kinyilatkoztatta, hogy „nem tartja eleve elvetendőnek a humort a politikában”, vagyis hogy ugye érti ő a viccet, csak nem szereti; a politikai humor az legyen a sasjózsi és/vagy a fábrysanyi - az a sok elképesztő baromság, ostobaság és abszurditás, amit a politikusok nap mint nap talicskával, dömperrel, exkavátorral tolnak a képünkbe, az bezony nem vicc, még kevésbé vicces, hanem a „társadalom igényének kielégítése”, és ennélfogva tök komoly.

Bumsztara-bumsztara!!!!

Viszont az, hogy a „kétfarkú kutya” elnevezés, amint arra viccnemszerető dr. Lesenyei Terézia úr rámutatott, sérti „a névvalódiság elvét”, és ezt csupán a magyar poézisben írja felül a névigaziság elve, különben lódításnak számít, és mint ilyen, baromira nem felel meg „a névalkotás társadalmi követelményeinek” – mert, ezek szerint a névalkotásnak ilyen követelményei vannak - megrendíthetetlen érvnek látszik. Éljenző, zászlólengető, kipirult arccal masírozó tömegek követelték, hogy pl. Kerényi Imre szolid állásának neve „A tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott” legyen, amúgy névazonosan; viszont több helyről zavargásokat, már-már általános spontán hőbörgést jeleztek a megfelelő szervek a „kétfarkú kutya” név törvényesítésével szemben.

Kétfarkú kutyákról, mivel hogy nem léteznek, ne tétessen említés! 

És ha a társadalom egyszer névvalódiságot akar, akkor kicsoda-micsoda a Tekintetes Bíróság, hogy ennek csak úgy gátat vessen?

Dolgozó népünk névazonosságot követel!

Mindenesetre ne legyenek illúzióink: ha ma a T. Bíróság (úgy is, mint a T. Társadalom Követeléseinek Kifejezője és Őre) úgy gondolja, eldöntheti, hogy mi a vicces, és hol a helye ennek a viccelődésnek, akkor azt is eldönteni hivatja magát, hogy mi a szép, mi a jó dugás, hol főzik a legjobb káposztás cvekedlit, mi a valódi neve Istennek, milyen színű mackónaci megy a makkoscipőhöz, mi a jó zene (igen, nyilván Ő…), mi a rossz zene, milyen a helyes és a helytelen zene, illik-e késsel enni a halat, mezítláb barackfa alatt táncolni... a lehetőségek végtelenek. Oké, tudjuk, látjuk, érezzük, hogy a pillanatnyilag és átmenetileg örökkévaló hatalom éppen erre törekszik, de vajon mit szól mindehhez az úgynevezett ellenzék? Itten, kedves demokráciaféltő pártok, pártocskák és más komoly, cseppet sem vicces politikai képződmények, éppen az úgynevezett demokráciát, meg azt a fránya, elavult Szabadság asszonyt nevezi nagy nyilvánosság előtt - amúgy fideszkádéenpésen - buta, de jó csöcsű luvnyának a Szájerné Született Bíróság; talán ne tessék cinkosan kacsingatni, meg halkan heherészni, meg mindenfelé nézegetve fütyörészni, hogy né' má', hát de szép napunk van. Baromira nincsen.

Méltóságos Virág Árpád elvtárs Főszerkesztő Úrnak saját kezébe

Magyar Krónika, a Magyar Demokrata szerkesztőségében, első ajtó jobbra

Tisztelt Virág elvtárs, kedves Árpád bátyám!

Meglepetéssel és némi aggodalommal vettem tudomásul, hogy hiába lesem a postást, nem kaptam meg új lapotok (lapunk, ha megengeded nekem ezt a lelkes-büszke azonosulást) felkérő levelét – meglehet, éber Adóhivatali ellenőreink dohánytermékeket sejtve benne, tüzetesebb átvizsgálásra félre tették. Szeretném a világba kiáltani: gondos trafikpolitikánknak köszönhetően leszoktam a cigarettáról (és ha kell, ezt is megírom)!

Drága Virág elvtárs, hadd mutassak rá: a legalkalmasabbak közé tartozom. Legyen szó akár monumentális, akár jelentős írásról (hogy aztán a derűsen, optimistán a szebb jövőbe, vagy nosztalgikusan és elégikusan a szebb múltba tekintő szösszenetekről ne is beszéljünk) – én vagyok a ti emberetek, drága Virág elvtárs! Én még tudok örülni. Bárminek. Ti megmondjátok, minek örüljek, és én őszintén, hitelesen, vastag biopecsenyekacsa-narancssárga keretben fogok neki örvendezni. Örömömet le is fényképezem. Rímekbe szedem. Rovásul is megírom. (A farkamat is csóválom, ha erre igényt tartotok, de ezt egyelőre kezeljük bizalmasan – ne adjunk tápot a liberális aknamunkának!)

Kinyílott a virág, drága Pitypang elvtárs! Szorgos méhecske-ikrek lebbennek virágról-virágra; december van, hahó, egyre jobban teljesít a globális felmelegedés, de mi nem leszünk a gyarmata! Saját, magyar nemzeti felmelegedést! Mert „Tündérországban csak híre sincs a télnek, Ott örökös tavasz pompájában élnek; S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása, Örökös hajnalnak játszik pirossága” – és ezzel, kedves Virág elvtárs, egyben az időjárás-jelentést is egyszer s mindenkorra letudhatjuk.

Szóval kedves Virág elvtárs, várom nagybecsű útmutatásodat: miről, milyen terjedelemben, milyen formában örvendezzek, milyen névre állítsam ki az ötvenezer (szösszenet) és kétszázezer forint (monumentális írás) közötti számlát; egyedül arra kérnélek, kedves Virág elvtárs, hogy postafordultával írd meg az igényeiteket (az igényeinket, ha megengeded…), mivel a phenjani „Fennen Lobog a Vörös Zászló” című népszerű lap „Magyarországon is szeretik Kim Dzsong Un elvtársat” című rovatának állandó levelezőjeként azokat be kell illesztenem havi munkatervembe.

Szabadság és Rezsicsökkentés!

Konok Péter elvtárs

A Magyar Krónika tudósítójától

Nem mindennapi meglepetés érte tegnap a békaseggalattpusztai özv. Trofolákné, Lenke nénit (72), mikor megszokott reggeli pótkávéját akarta mikrójában felmelegíteni. A 30 másodperc leteltét jelző csengőhang után a készülék ajtaját kinyitó idős asszony megszokott mázas bögréje helyett 913 darab döglött fácánt, több erősen ittas vadászt és Lázár János (39) miniszterelnökségi államtitkárt találta a kissé maszatos forgótányéron. 

Lenke néni vegyes érzelmekkel vette tudomásul a különös eseményt: - Nem mondom, a fácánok nem rosszak, bár néhány bontott csirkének jobban örültem volna, mivel a fenének van kedve ennyi dögöt megpucolni. A vadászok úgy kurjongattak, hogy elszökött a macska, aztán lepisálták a vécédeszkát. Ez a Lázár meg így ránézésre nem sokat ér - panaszkodott Lenke néni, aki a fácánok jó részét szétosztotta a szomszédok között, a vadászokat elaltattatta a helyi állatorvossal, viszont Lázár államtitkárral kissé bajban volt. - Először azt gondoltam, majd jó lesz fogasnak, de rögtön ellopott egy szép kínai esőkabátot. Aztán a Sanyi kocsmáros (46) tette ki talpas hamutartónak a kocsmaajtó elé, de azt vette észre, hogy mindig beslisszolt a melegre, az a beszari Sanyi meg attól félt, hogy megbünteti őt a tisztiorvosi szolgálat, van úgyis elég baja az ukrán csempészcigivel, amit a pult alól árul. Nem tudom, most mi legyen. Talán tavasszal babot futtatok az államtitkár úrra, bár eléggé izgága egy alak, meg a szép tükrös zakójáért is kár lenne.

A békaseggalattpusztai esemény különleges, de nem példátlan. Brit tudósok már évekkel ezelőtt figyelmeztettek rá, hogy a mikrohullámok hatására igen ritkán, de megbomolhat a téridő szerkezete, és féregjáratok jöhetnek létre, amelyeket kihasználva azután szemfüles politikusok juthatnak be a magánszféránkba. A legnagyobb ismert mikrosütő-anomáliát 2013-ban szintén Magyarországon figyelték meg, mikor a Hörpintő Büfé nevű vendéglátóipari üzemegység melegszendvics-melegítő sütőjében kialakult apróbb kontinuum-zavar hatására az egész Kossuth tér visszakerült 1944-be.

(Csodás Hunnia rovat - a Magyar Krónika exkluzív beszámolója)

Nógrád faluban 1944-ben már csak kevés zsidó élt. A szőlőket kipusztító nagy filoxérajárvány előtt, a 19. században még többen voltak; vincellérek, borkereskedők többnyire, a régebbi pincéket is ők építtették-vájatták a Várhegy oldalának riolittufájába. Évszázadokon keresztül Nógrádon haladt át a felvidéki bányavárosok felé vezető kereskedelmi út - márpedig kereskedelem mindig volt, még akkor is,amikor az utat őrző nógrádi vár, a végvári rendszer e jeles darabja rendszeresen gazdát cserélt törökök és magyarok között. Nekem kedves, defetista vár ez amúgy - szinte soha, senki nem akarta igazán megvédeni, őrsége többnyire már az ellenség érkezésének hírére elszelelt, magyarok, törökök, külföldi zsoldosok egyaránt. Nem volt itt semmi színpadias hazafiság, látványos csata - de volt helyette élet; a török időkben karavánszeráj működött a vár tövében, messze földön híres tevevásárokkal - és az akkor érkező görög és zsidó kereskedőkkel. A török idők után pedig tót betelepülők színesítették a falut, és elkezdődött a szőlőművelés is - inkább a pincének alkalmas tufa, mintsem a jó szőlő miatt. Józan, mindennapi fogyasztásra való tömegborok készültek itt és kerültek a szekerekre Besztercebánya, majd távolabb, a sziléziai Boroszló vásárai felé.

Vártól-falutól odébb, a Kálváriadomb tövében, az utolsó házaktól úgy egy-másfél kilométerre van ma a nógrádi zsidó temető, egy gazos, félreeső részen - én is csak véletlenül, gombászás közben bukkantam rá, pedig sok éve járom azokat az erdőket-réteket. Néhány parcella az egész, kidőlő sírkövek, láthatóan évtizedek óta nem gondozza őket senki. Nem hiszem, hogy valaki is visszajött volna a lágerekből a kilenc nógrádi zsidó közül, akiket 1944 szeptemberében deportáltak a gettóba, majd utóbb a halálba. Az eseményt gondos, a köz jószágát óvó magyar hivatali kezek igazgatták, bonyolították, akkurátusan jegyzőkönyvezték; a pénzek fillérre pontosan elszámoltattak. Magyar hatóságok, m. kir. adóhivatali segédtitkárok, körjegyzőségi jegyzők; a kitelepítést a m. kir. rendőrség és csendőrség bonyolította. 

Legyen hát nekik is emlékművük: a manikűrözött körmű, tisztes őszes halántékú gyilkosoknak; a bajuszos, joviális családapáknak, fess csendőrlegényeknek, a megbízható jegyzőknek, akik munkájuk végeztén hazatérve megsimogatták gyerekeik fejét, jólesőn megropogtatták gerincüket, és egy pohár asztali vörös után elégedetten aludták az ártatlanok álmát - az egész gyilkos, rettenetes úri Magyarországnak, a gépezet névtelen kis csavarjainak és a tehetségtelen, aljas Főkormányzó Őfőméltóságának, az őrmester uraknak és az eminenciásoknak, a házmestereknek és a politikusoknak. Tessék nekik felállítani az emberi butaság, rosszindulat, irigység, tudatlanság és brutalitás óriási, randa, ragacsos emlékoszlopát! Legyen teljes ezzel a Nemzeti Tömeggyilkosság Rendszerének emlékezete!

Nem kellettek nekünk ehhez németek.

(Az alábbi dokumentumért köszönet Csillag Ádámnak; fotó: Vakariosz, Panoramio)

Az irat keletkezésének helye Nógrád
Az irat keletkezésének időpontja 1944.09.19
Az irat tartalma Jegyzőkönyv
Felvétetett Nógrádon, 1944. év szeptember hó 19-én, a körjegyzőség hivatalos helyiségében.
Jelen vannak alulírottak.

Tárgy: Zsidó ingóságok leltározásával kapcsolatos intézkedések.

A községi elöljáróság képviseletében Bal[l]on Elemér körjegyző előadja, hogy Nógrád községben 9 db zsidó lakos volt. A következő zsidók lakásai és lakberendezései nyertek leltározást: Sámuel Rezső, Kohn Dezső, Kohn Béla, Kiszner Ármin, Gross Fülöp, Kohn Zsigmondné és társai, Kohn Emil, Neuhauser Bernát és Kohn Sándorné. A zsidók gettóba szállítása előtt nevezettek ingóságai saját lakásaikban lezárattak, és azok most, leltározáskor ott is lettek elraktározva. 
Az elhagyott zsidó lakásokban pesti kibombázottak részére a legszükségesebb bútorok használatra hátrahagyattak, ami[k] a mellékelt leltárakban pontosan bevezettettek. Hátrahagyattak zsidó bútorok a következőknél: Kiss Pálné, Mező Sándor, Vajk Lajosné, Dobos Ferenc, Beikart Elemérné és Oberlender Ödön részére. Ballon Elemér körjegyző előadja, hogy a kibombázottak részére kiadott lakások még a zsidók ittlétekor, április hó elején lettek igénybe véve a zsidók összeköltöztetésére kiadott rendelet alapján, mely rendelet alapján tartoztak ezen rendelet szerint a lakásokat berendezve a kibombázottaknak átadni.
A községben a fentebb felsorolt kibombázottakon és a zsidók lakásaikon kívül más helyen zsidó ingóságok nincsenek, és bűnjelként őrzött zsidó ingóság nem volt.
Nógrádon élőállat kezelésre kiadva nem lett.
Nógrád községben a zsidók gettóba szállítása után fennmaradt élőállatok eladásából, romlandó áruk hasznosításából és a lakásaik haszonbéréből befolyt összesen: 6979 P 20 fillér, és ezen összegből elszámoltatott köztartozásra 3235 P 70 fillér. A megmaradt 3743 P 50 fillért pedig nyugta ellenében a községi elöljáróságtól átvettem. A köztartozások a következők: együttesen kezelt adók: 2672 P 90 fill[ér], illeték: 423 P - fill[ér], forgalmi adó: 139 P 80 fill[ér].
Felolvasás és helyeslés után lezáratott.

K. m. f.
Ballon Elemér 
körjegyző 

[olvashatatlan aláírás]

m[agyar] kir[ályi] adóhiv[atali] kiküldött p[énz]ü[gyi] s[egéd]titkár

Szóval lesz ez a németmegszállásos emlékmű a Szabadság téren; úgy látszik, Pártkormánypártunk szeret emlékezni, jólesően nosztalgiázni. Mert hát rosszfiúk voltak azok a németek, na de akkor azért volt ám rend! És hogy tudtak énekelni!

A prókat (az emlékműtől manifeszt remélt gazdasági és nemzetpolitikai fellendülés…), valamint kontrákat (izé… hát minden egyéb…) sokan elemezték. Végül is ez a Németek Bejövetele emlékmű egyben (2 in 1 csomagolásban) a Magyarok Kimenetele emlékmű is akar lenni, hogy ugye kéremszépen, a nácik bemasíroztak itten Hegyeshalomnál, a magyar felelősség meg párhuzamosan kimasírozott… hol is? Keleten nem, ott éppen győzedelmes, kissé elhúzódó visszavonulás folyt a Don-kanyartól. Délen… na jó, azt hagyjuk, ott hideg volt. Szóval mindegy is, ne firtassuk; új múltunk gondos kimunkálói, a Magyar Csapat szerint innentől a németeké a felelősség, sőt – visszamenőleg is, mert mi kérem (márminthogy ők, kérem, a régi-új, öndefinitív magyarok), szövetséges gyarmat lettünk! Ez volt a magyar kimenetel. Volt a náciknak is koncepciójuk a kimenetelről, sőt a végeredményről – Endlösungnak hívták ugye, mert hát magyarul még ők sem tudhattak; na jó, és hát ebben vártak egy kis segítséget, amúgy szövetségesek között megesik az ilyen, azt meg is kapták, még őket is meglepte, hogy milyen lelkesen és túllihegve – mert ha mi valamit egyszer csinálunk, azt jól csináljuk. De csak kényszer alatt, parancsra ám! Hogy antiszemitizmus? Itt?! Ezt csak a zsidók terjesztik rólunk!

Szóval arra lennék én kíváncsi, hogy mégis mit fog ábrázolni ez az emlékmű? Mi lesz ráírva a talapzatára? Mert ugye nyilván a Közgép Szobrászatipari és Közmúltügyi Zrt. gyártja le, úgyhogy nem mindegy az ár-érték arány; ha például van valahol még talonban egy czikiváry vitéz gróf Wass Albert, az jó is lesz, az ujjával formázhat V-betűt (bár lehet, hogy ez Churchill miatt nem annyira kívánatos), a nevében a dupla S-t meg kicsit ki lehet emelni. (Lehetne éppen Hitler-szobor is, de neki még mindig rossz a sajtója.) Ha meg ez az Albert Öröme-dolog nem tetszik, akkor esetleg meg lehetne emlékezni a megszállással szembeni ellenállásról. Ezzel persze az a gond, hogy nem volt itt túl sok ellenálló, aki meg volt, annak az utcáit már mind átnevezték, mert hát szellemi előfutárai voltak a gyurcsánybajnaii rémuralomnak, megmondta az MTA-bizottság is, kéremszépen, ezek a rohadt komcsik csak megélhetési antifasiszták voltak, mert 1944-ben Magyarországon az ilyen kényelmes, kvázi úri életpályának látszott. Ugye. Szóval őket kihagyva esetleg áthozhatnák ide a budai oldalról a nullás kilométerkövet. Az eléggé kifejező lenne. Ha akarom, egy nagy segglyuk, ha akarom, zéró. Ideillik így is, úgy is.

Marad a felirat kérdése. Egyszer láttam egy ilyen kis emlékművecskét egy polgárivédelmi raktárban, hogyaszongya, „Van Hazánk, van mit védeni”. Már akkor is elmorfondíroztam rajra, hogy helyes kis továbbgondolható felirat ez, lehetne például „Azért van Hazánk, hogy legyen mit védeni”, vagy „Hálisten, hogy van Hazánk, mert különben baromira unatkoznánk, csak a pornó meg a zabálás meg a tévé, aztán csak növesztenénk a hájhurkákat a rút szibarita vázunkra”. Az új emlékműre a „Volt valami, amit a Hazánknak hívtunk, de persze szartunk megvédeni” verziót javasolnám, de élek a halvány gyanúval, hogy javaslatomat nem teszik komolyabb megfontolás tárgyává.

Mindezt átgondolva három javaslatom van a Szabadság téri emlékmű feliratára:

A: Éljen soká Orbán Viktor és (persze azért kisebb betűkkel) Rogán Antal! – ez igaz, szép, érthető, és eléggé közel áll az eredeti szándékhoz, de talán túl direkt, és persze a hazaáruló Nemmagyar Csapatok úgyis belekötnének. Viszont szoborként jól mutatna rajta a malasztos jászapáti Hitlerbajszos Miasszonyunk, Nergária védőszentje (imádkozz érettünk, bűnösökért, ámen!).

B: Mi kérem, ott sem voltunk! (Ez esetben a szobor lehetne Páger Antal nyilas díszruhában, amint a „Mások vittek rossz utakra engem” című slágert énekli.) – ez is megfelel az újmúlt elvárásainak, de sajnos nem igazán igaz, nem annyira szép és érthető, és hiányzik csöppet belőle a lendület és a heroizmus, amit egy mindig jobbanteljesítő országtól az ember elvárna.

C: NYAZSGEM! – ebben azt hiszem, minden benne van, amit a NERnagyok velünk, a Magyar Csapatból kimaradó, nemzetfogyatékos sántákkal, bénákkal és morálisan rokkantakkal közölni akarnak, és történelmileg is hű. Egy nagy, pohos, porosz segg a nyazsgem! felirattal: íme az úri magyar politika ezeréves summázata, Nemgyarmatia büszke, dacos jelmondata! Szerintem ez a tökéletes. 

Azért a Kövér legújabb, már teljesen paranoiás hagymázaiból is olyan szépen látszik ezeknek a politikai gengsztereknek a keresztmetszete. Annak idején pártcsaládból jöttek, pártkarriert kezdtek építeni már az általános iskolában, azután még vehemensebben a KISZ-ben. Emlékszünk még sokan, kikből lett KISZ-titkár: aki a leginkább buzgómócsing volt. Nem volt tülekedés a posztért sehol. Szóval ezek a fiatal akarnokok lendületesen beilleszkedtek a KISZ-be, felnyaltak a pártnak, jelentettek, informáltak, kirúgattak, fenyegetőztek, demagóg beszédeket tartottak és az idegen ellenségről fröcsögtek. Ha nem lett volna rezsimváltás, ma ezek ülnének az első titkári, elnöki tanács elnöki, PB-tagi posztokon. (Mint ahogy ma is.) Aztán - mint az a bizonyos szamárbőr - kifogyott alóluk az elkacatult, berozsdált, szuszogva leálló Kádár-rendszer. Ez bizonyára komoly riadalmat keltett közöttük, de idejekorán rájöttek, hogy, bár a karrierépítésben vissza kell lépniük néhány mezőt, viszont kétszer dobhatnak és a pálya lényegében ugyanaz maradt, a szabályok pedig egyszerűsödtek - innentől lényegében mindent lehet. Az Orbán mondott egy hisztérikus, röközhelyesen patetikus, frázispuffogtató szöveget (amire ma már "történelmi beszédként" hivatkoznak, festönceik képeket föstenek róla, nemsokára bemagoltatják majd a kisiskolásokkal), és a biznisz teljes gőzzel beindult: az ifjú pártakarnokok saját pártot alapítottak, beigazolva a KMP (Kommunisták Magyarországi Pártja) 1927-es aggodalmát: mi lesz, ha az ifjúmunkások szervezte, a KIMSZ a párt ifjúsági csoportjából önálló politikai erővé alakul. Egy rövid idegig még tévelyegtek, rosszul mérték fel, melyik nagyobb pártnak kell benyalniuk, hogy hatalomhoz jussanak (az SZDSZ-t hitték nyerőnek), de azután belátták tévedésüket, korrigáltak, és immár "keresztény-nemzeti", ha kell, fasisztoid, ha kell, sztálinista véd- és dacszövetségként folytatták tevékenységüket, amelynek valójában nincsen valódi ideológiája, csak az anyagi és hatalmi bírvágy. Voltak nehéz pillanatok (mondjuk amikor az Antall az ügynökakták nyilvánosságra hozásával fenyegetőzött, szegény Csurka pl. nem bírta az idegek feszkós játékát, gyorsan comingoutolt, de Viktorék bírták cérnával, és nekik lett igazuk; majd hülye lett volna az Antall nyilvánosságra hozni azt a sok aktát többek között magáról és a kormányáról - és azóta sem volt olyan kormány, és még egy darabig nem is lesz, amelyiknek ne lenne érdeke az ügynökaktákat eltitkolni). Szóval végül a régi-új Undokak örömmel látták, hogy továbbra sem kell dolgozniuk, továbbra is elég, ha jelentenek, informálnak, kirúgatnak, fenyegetőznek, demagóg beszédeket tartanak és az idegen ellenségről fröcsögnek - és dől a lé, a hatalom. A politikai útonállás haramiarendszerében az alkeselyűk (Hoffmann, Kerényi, Matolcsy, Vitézy, Tarlós stb.) lehetőséget kapnak bolondériáik kiélésére; az ország az ő rögeszméik és rémálmaik játszótere. A főkeselyűknek ugyanez jár (Kövér táncoslábú operetthuszárjai és pedellusi főhatalma, az egyes vezérek privát focicsapatai és Orbán teljes stadionos-kisvasutas pörgekalapú focimániája), de ők megkapják az irányítás illúzióját is (főleg a Vezér). A valóban okosak - mint a Simicska, meg a nála is ravaszabbak, akiknek éppen ezért nincs reflektorfényben a neve - közben buzgón utalják ki a tízmilliárdokat a biztos, külföldi bankszámlákra. Ők tudnak hosszabb távon is tervezni.

Az "ellenzék" egyik része a náci Jobbik (különös, hogy a magyar nácik még mindig nem merik felvállalni, hogy ők nácik lennének, mikor valójában persze büszkék is rá, hogy azok), lényegében a hatalmi maffia része, mesterségesen fenntartott ál-ellenpontja és lojális ellenzéke (önállósodási törekvéseit eddig mindig sikeresen elnyomták). Az MSZP és újdonsült klónjai (Együtt, DK) egy magát technokratának gondoló, szakmai kormányzást és minimális politikai etikát (moderáltabb korrupció, visszafogottabb nepotizmus, bizonyos szintű pluralizmus, másféle, artikuláltabb szociális demagógia) képviselnek, de teljesen ellehetetlenítette őket egyrészt a fideszes propaganda-gőzhenger, másrészt - és ez a fontosabb - saját lihegő hatalomvágyuk és totális alkalmatlanságuk arra, hogy egy hétnél hosszabb időre tervezzenek. A Fidesz, miközben valamiféle torz bosszúból, kvázi szórakozásként, kéjes, nyálcsorgó örömből mellékesen az országot is lerombolja (gondoljunk a jóvátehetetlen természetrombolásra, ami - nem véletlen - a bűnös Budapestre összpontosul, vagy a közoktatás teljes elaljasítására, ahogy a Hoffmann-féle kápók alázzák a pedagógusokat és - néha a szó szoros értelmében, lásd hittan - pokollá teszik a gyerekek életét), minden látszólagos idiotizmusa mellett racionális rablógazdálkodást folytat (vagyis racionalitása az "utánunk az özönvíz" fittyet hányó rablóetikája). A magukat valami nosztalgikus okból "ellenzékinek" és "demokratikusnak" tituláló brigádok mindezzel szemben még mindig a klasszikus politikai küzdelem avétos-rizsporos maskarádéját próbálják eljátszani, és nem veszik észre, hogy partner nélkül, csak a tükörnek hajbókolnak és piruetteznek (ki-ki a maga tükrének), és a tükör úgyis csak azt szajkózza nekik, hogy ők a legszebbek hetedhét országon is túl. Kormány és "ellenzék" szépen kiegészítik, feltételezik egymást. Döcögős, tenyeres-talpas, de csűrrengető pas de deux - még úgy is, hogy kormány és ellenzék külön-külön produkálja magát. Sajátos magyar néptánc. 

Csúnya dolgok lesznek itt. Kell még hozzá talán két-három év is, hogy kitörjön az elégedetlenség. Addigra a nyomor már végképp elviselhetetlenné válik, de jobban bejáratódnak a diktatúra ma még zötyögős terroreszközei is. A Fidesz - ne legyen kétségünk - lövetni fog, az utolsó töltényig, az utolsó felszálló repülőig, ami a rezsim irányítóit viszi Azerbajdzsánba. Az utcákon az addigra vélhetően koalíciós partner Jobbik mindenféle szabadcsapatai grasszálnak majd, karszalagos trafikosok lengetik a "H" betűvel díszített "történelmi zászlót". Persze előbb-utóbb véget ér majd a vérontás. És amúgy akkor, hosszabb időre, a változatosság kedvéért megint "gyarmat" leszünk. Nem csak a Kossuth-tér - az egész ország visszaáll valahová az 1944-es állapotra.

Szóval BÚÉK! 1944, 1984, 2014... Boldog új évet mindenkinek!

A lakossági bejelentésre kiérkező rendőrök 2013. december 22-én délután 6 óra harminckét perckor a 4-es villamos Blaha Lujza téri megállójánál tetten érték és előállították O. V. 50 éves, f……-i illetőségű férfit. A villamos utasai arra figyeltek fel, hogy nevezett egyén feltűnően közömbös, már-már fennhéjázóan érdektelen arccal zötykölődik a tömegben, és a zökkenőknél és más utazástörténeti fordulópontoknál a figyelem megoszlását kihasználva utastársai kabátjához, táskájához dörgölődzik. Amint arra fény derült, az elkövető ilyen alkalmakkor kisebb pénzösszegeket és nem túl nagy értékű, apróbb tárgyakat csempészett bele áldozatai zsebébe. Előállításakor azzal védekezett, hogy igen magas, vezető beosztású köztisztviselő, aki munkájából kifolyólag folyamatosan hatalmas összegeket kénytelen csalárd módon eltulajdonítani az állampolgároktól, és ilyenkor, munkaidő után a villamoson garázdálkodva részint pihen (vallomásában szó szerint így nyilatkozott: „ahogy a bohóc is sír pihenésként”), másrészt pedig emésztő lelkiismeret-furdalását akarja ezen a módon legalább aranyvasárnapon kompenzálni. Vallomását kissé zavarba ejtő módon árnyalja, hogy a nála lévő táskában számos pénztárcát, karórát, gyűrűt, mobiltelefont és más értékeket találtak, amelyek értéke általában véve jóval felülmúlta az elkövető által cselesen szétosztott semmiségekét.  – Igen régen dolgozom ebben a szakmában – nyilatkozta az esettel kapcsolatban dr. Sz. F., neve elhallgatását kérő rendőrségi pszichológus –, de újra és újra csak azt tudom mondani: az emberek bonyolultak.

A rések mindenütt ott vannak, mégis ritkán vesszük észre őket. A fél pár zoknik, öngyújtók, golyóstollak eltűnéséért gyakran a rések a felelősek. Rések másik, párhuzamos (néha merőleges, szét-, vagy összetartó) világokba. Az interneten – az információ és a jelek végtelenségében – néha különös képekre bukkanunk. Photoshop? – legyintünk, elvigyorodunk, vagy unottan továbblépünk. Pedig e képek némelyike valódi. Csak valódiságuk nem a mi valóságunk. Átcsúsztak a réseken. Egy-egy másik világ dokumentumai. Vagy nem. Mindegy is.

A sorsdöntő, 1967-es nyáron* készült ez a fénykép, amelyen a Beatlesből a híres Jejeje-affér kapcsán korábban kivált John Lennon gitáros és Ernesto "Che" Guevara, a világot bekódorgó utazó forradalomügynök egymással szemben ülve gitároznak, és megalapítják híres zenekarukat, amelyet sokan úgy tekintenek, mint „Amerika válaszát az UKCsB-Beatles fúzióra”. Számunkra ez is hamisítványnak tűnik persze, amolyan balos álomképnek, ahol Che fejét vélhetőleg George Harrison nyakára montírozták. Lényegtelen.

Egy alternatív univerzumban 1967 nyarának elején az ifjú argentin vándorzenész, forradalomexportőr, afrikai gerillavezér és bukott kubai pénzügyminiszter, Ernesto „Che” Guevara az NDK fővárosából** San Franciscón keresztül utazott Bolívia felé, ahol forradalmat szándékozott kirobbantani azoknak a kolosszális eredményeknek a bemutatásával, amelyeket – persze a szovjet szakemberek segítségével – a keletnémet agronómusok a maté termesztésének terén elértek. Mivel repülőgépe késett, sétára indult és elvetődött a Haight Ashburyre, ahol éppen teljes erővel tombolt a világmegváltó Szeretet Nyara. Az ifjú Guevara NDK-s gumicsizmája, csehszlovák garbója, magyar öltönynadrágja és szovjet Bjelomorkanal márkájú cigarettája még ebben a színesen kavargó tohuvabohuban is komoly feltűnést keltett. A maté-termékmintákat tartalmazó papírzacskókkal megrakott, furcsa kis staubokat szívó Chét a hippik – a helyzetet némileg félreértve – akkora örömmel üdvözölték, mintha a Szahara közepén egy komoly választékot kínáló fagylaltos triciklire bukkantak volna.

Bár pipába tömve és meggyújtva a maté erősen köhögtetett („…kalap szar volt, de azért jókat röhögtünk…” – emlékezett vissza utóbb Bill „Ding-Dong” Clinton, az 1990-es évek népszerű amerikai felnőttfilm-színésze, aki jelen volt az eseménynél), de Che itt ismerkedett össze a Haight ikonikus figurájával, az angol John Lennonnal, aki több sikertelen zenekar-alapításon volt már túl ekkoriban, és kifejezetten dühítette otthagyott bandája, a Beatles fergeteges nemzetközi sikere.

Első pillantásra nem igazán voltak szimpatikusak egymásnak. „Ott ült egy kopott gitárral, valami hülye virággal a füle mögött, és olyan szemüvege volt, mint nagyapámnak” – írta később Che, aki kifejezetten utálta apai nagyapját, Fernando Niño de Guevarát, mert Fernando öregkorára megbolondult és inkvizítornak képzelte magát. „Nagypapa állandóan spanyolcsizmában járatott volna, és mikor aludtam, többször megpróbálta felgyújtani a kispárnámat” – panaszolta egy interjúban Che a hóbortos öregúrról, akit a környék gyerekei csak Apage-apónak csófoltak. De Lennon is meghökkent Che láttán: „Apró, izzadt, ideges emberke volt. A belőle áradó füst Liverpoolt juttatta az eszembe.”

A zene iránti közös szenvedélyük azonban mindent legyőzött; a környéken akkoriban kétségkívül könnyebb volt gitárhoz, mint a borotvához és hajvágó ollóhoz jutni, így a két fiatalember hamarosan önfeledt jammelésbe kezdett. Che remekül tudott az orrán át trombitálni, így született első, a Sárga elefánt című közös számuk, majd – mikor a maté elfogyott és áttértek a Che táskájában rejtegetett, Kelet-Európából ki-, majd az USA-ba becsempészett egzotikus „Diána Sósborszesz” nevű szer fogyasztására – pszichedelikus révületükben megírták az Én vagyok a rozmár című nótájukat a híres ír mesekönyv-író, Bram Stoker előtt tisztelegve, akinek ismert könyve, A Nagyfogú Rozmár Gróf válogatott huncutságai kiskorukban mindkettejüknek sok, vidáman lidérces álmot okozott. Legszebb daluk talán mégis egy ugyanezen a napon született szerelmes nóta, a Me and You and a Guy Called Lenin lett, amely Frida Kahlo és Vlagyimir Majakovszkij híres, tragikus románcát dolgozta fel.***

Che ekkor úgy döntött, hogy San Franciscóban marad (és ezért a matét Bolíviában még ma is az ősi, kisipari módszerekkel termesztik). Lennon és Che összeköltöztek és megalakították „Johnny and Che” nevű zenekarukat. Első kislemezük, az 1968 februárjában megjelent Second Class Hero azonnal a slágerlisták élére repítette őket. Eddigre már az egykori Egyesült Államokat is elsöpörte a világon végigsöprő könnyűzenei forradalom. A Jefferson Airplane együttes vezetése alatt álló Amerikai Forradalmi Hippikommuna kormányzatában  (a híres decentrális kormányban) mindketten szerepet vállaltak: Che a pénzügyek felszámolásáért felelős miniszter lett (feladata leginkább a bankók demonstratív elégetése volt a nagy, utcai fesztiválokon), míg John a békeügyi tárcát kapta, illetve ő szövegezte az AFHK új Függetlenségi Nyilatkozatát, a kezdőszaváról Imagine... címen elhíresült alapdokumentumot. A többi pedig már, legalábbis abban az univerzumban, poptörténelem.

* Az 1967-es év világpolitikai aspektusaihoz lásd: http://herostratosphere.blog.hu/2013/11/22/reskep_3_raz_dva_tri_yellow_submarine

** Kelet-Berlinben ekkor már mindenki arról beszélt, hogy ha az ország nyugati fele felszabadul az amerikai-brit-francia megszállás alól, akkor a veterán kommunista - és a marihuána legalizálás ismert élharcosa - Rosa Luxemburg vezetésével egy "szintén zenésznek" nevezett össznémet kormány alakulhatna a jugoszláv Gojko Mitić, valamint az ismert filantróp és csivavatenyésztő mogul, Andreas Baader részvételével. Erre végül 1969-ben került sor, mikor Luxemburgot az újraegyesült Német Demokratikus Szövetségi Köztársaság első kancellár-főtitkárává választották. Lásd: http://herostratosphere.blog.hu/2013/11/12/reskep_2_rosa_simone_es_emma_kirugnak_a_hambol

*** E megindító szerelmi pikareszk részleteiről lásd: http://herostratosphere.blog.hu/2013/11/11/reskep_frida_es_vlagyimir_halalos_romanca