A rések mindenütt ott vannak, mégis ritkán vesszük észre őket. A fél pár zoknik, öngyújtók, golyóstollak eltűnéséért gyakran a rések a felelősek. Rések másik, párhuzamos (néha merőleges, szét-, vagy összetartó) világokba. Az interneten – az információ és a jelek végtelenségében – néha különös képekre bukkanunk. Photoshop? – legyintünk, elvigyorodunk, vagy unottan továbblépünk. Pedig e képek némelyike valódi. Csak valódiságuk nem a mi valóságunk. Átcsúsztak a réseken. Egy-egy másik világ dokumentumai. Vagy nem. Mindegy is.

rosafrida.jpg

A képen Rosa Luxemburg, Simone de Beauvoir és Emma Goldman viháncolva-pipázva élvezik a tengerparti napsütést az 1930-as évek közepén. Tudjuk persze, hogy ezek nem lehetnek ők. A mi valóságunkban Rosa Luxemburgot 1919-ben meggyilkolták a nacionalista különítményesek, az örökifjú, lángoló anarchista Emma Goldman pedig ekkor már 65 éves volt, nem a képen mosolygó fiatal lány. Nem baj. Egy alternatív univerzumban ez a kép 1934 egy forró júniusi délutánján készült az andalúziai tengerparton, valahol Almeria és Málaga között.

Rosa, Emma és Simone tulajdonképpen partnereik kedvéért utaztak Spanyolországba: Leo Jogiches, Alexander Berkman és a fiatal, lelkes (bár ismerősei szerint időnként fárasztóan tudálékos) Jean-Paul Sartre szándéka az volt, hogy titkos forradalmi szervezetet alapítanak, és – mivel mindhárman rajongói voltak Luís „Don” Buñuelnek, a meghökkentően provokatív andalúz tangóénekesnek és akkoriban igen felkapott színpadi performernek, aki felkavaró táncdrámáit egyedül, néha önmagát megcsonkítva adta elő a tengerparti kabarékban – a találkozó színhelyéül Málagát, a formabontó európai értelmiség fővárosát és nagy olvasztótégelyét jelölték ki. A férfiak sajnos nemigen jutottak dűlőre: Leo a fiatalon meghalt, orosz útonálló poétának (a romantikus ifjúság aktuális példaképének), a neovágáns Vlagyimir Majakovszkijnak az „Orosz szovjetforradalom” című utópista-khiliasztikus poémájában megjelenő hősért, a fausti Leninért rajongott (a versözön végül, amint az közismert, befejezetlen maradt*), az eszmei anarchista Alexander viszont elvből elutasított bármiféle erőszakot. Jean-Paul, aki (mindkét társa véleménye szerint, amint ezt utóbb elmesélték) „rengeteget beszélt, de keveset mondott”, akkoriban az antropozófus Rudolf Steinerért, a nyerskosztért és egy Adolf Hitler nevű formabontó expresszionista festőért lelkesedett, aki a híres prágai zsidó kabaré, a Kafka Kastélya ünnepelt, avantgárd jelmeztervezője és az „Elfajzó Művészek” nevű akcionista művészcsoport vezéregyénisége (ahogy vagánykodó, anarchoid iróniával nevezte magát: Führere) volt.

A három lelkes, zaklatott fiatalember napokig vitatkozott több kancsó jerez és egy tálka sózott pisztácia mellett a málagai Andalúziai Kutya fogadóban, de kiáltványukból csupán annyit sikerült megfogalmazniuk: „Mi,…”.

Érthető módon unatkozó barátnőik eközben a tengerparton kerestek maguknak izgalmasabb élményeket. Az andalúz táj vonzotta az extravagáns hírességeket. A három sétáló lány a parton egy rosszul öltözött, kopaszodó, tajtékzó alakba botlott: Pablo Picasso, az ismert mesekönyv-illusztrátor a tengerből merítve ihletet, egy amerikai, főként spenótkonzerveket gyártó vállalat számára akart reklámfigurát tervezni. Már körvonalazódott előtte az utóbb Popey, a tengerészként elhíresült karakter, amikor barátja, a ritka perceptív szürrealizmotikus szindróma (PSS) nevű betegségben szenvedő René Magritte arra sétált, és leszólta Picasso pipagyűjteményét, amit a rajzoló az elképzelt figura finombeállításához szándékozott felhasználni. „Ezek, Pablo, nem pipák!” – vetette oda foghegyről Magritte, mire a felbőszült Picasso mindhárom pipáját az arra sétáló (szerinte idegesítően viháncoló) Rosához, Emmához és Simone-hoz vágta.

A hébe-hóba kétes hírű helyeken is megforduló Emma korábban, egy brooklyni munkásgyűlésen a titokzatos Harry Houdini nevű delejes láncdohányostól nagyobb adag (akkor még legális) marihuánát vásárolt, de – nem utolsósorban Alexander kissé bigott elvei miatt – soha nem volt alkalma azt elszívni. A pipák láttán most eszébe jutott a kendőjébe csomózott kis csomag. A lányok nem sokat teketóriáztak; rápipáltak az édeskés szagú, rostos anyagra, amit a különös, lebilincselő Mr. Houdini annak idején csak „nagy durranásnak” nevezett. „Ha nem táncolhatok rá, akkor nem az én forradalmam!” – kiáltott fel Emma széttárt karral a homokban forogva. „Voltam, vagyok, leszek!” – kontrázott Rosa, akinek furcsán hullámzani kezdett az időérzete. Simone – egy jó házból való úrilány – kicsit visszafogottabban viselkedett, de a haját mindenestre kibontotta és szeme csillogott. „Remek, varázslatos délután volt!” – emlékezett vissza sok-sok évvel később memoárjaiban az öreg Rosa Luxemburg, akit 1969-ben (mikor az ország nyugati fele végre lerázta a közel negyedszázados amerikai-francia-brit protektorátust) az újraegyesült Német Demokratikus Szövetségi Köztársaság első kancellár-főtitkárává választottak.

 

*Majakovszkij tragikus halálának körülményeiről lásd: http://herostratosphere.blog.hu/2013/11/11/reskep_frida_es_vlagyimir_halalos_romanca

A bejegyzés trackback címe:

https://herostratosphere.blog.hu/api/trackback/id/tr555628909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása