Átnéztem néhány közbosszankodási szösszenetemre érkezett kommentet (különösen a HVG-ről a mandinerre kurtán-furcsán átemelt írásaimat, amelyek alatt dúsan teremnek a vérmagyari vélemények), és sikerült egyfajta ideáltipikus jobboldali vezérfonalat lepárolni belőlük rám vonatkozólag (bár gondolom, hogy ez másokra is alkalmazható, bizonyos határok között):

1. Minden szakállas zsidó.

2. Minden zsidó elégedetlen.

(2 és feledik alpont: Nem csak a zsidók lehetnek elégedetlenek, de nekik nincs rá joguk.)

3. Én zsidónak is ronda vagyok.

4. A ronda zsidók különösen gazdagok.

5. Én ronda, szakállas, gazdag zsidó vagyok, az Eszmélet című lap tulajdonosa (ez valamiért visszatérő motívum).

6. Mindezért nekem különösen, halmozottan nincs jogom elégedetlennek lenni.

7., avagy Konklúzió: dögöljek meg, lehetőleg máma még.

Alapállásként kényszeresen a szakállamba csimpaszkodnak ezek a jobboldali ráncigáncok, azt vettem észre, bármit mondok vagy írok, csak a szakállt hallják-látják, a szakáll pedig számukra annyit tesz: „zsidó”, a „zsidó” pedig annyit tesz, hogy bármit is mond, szakállas, tehát mindegy is. Gondoltam, tán leborotválom, hátha csak a sok szőrtől nem hallatszik rendesen, amit mondani akarok, elhalnak a szavak, megrekednek a szőrben. Talán tényleg nem érthető, amit mondok, és a szakállam tehet róla, ojvé! Esetleg hagynék egy szép, dacos-magyaros bajuszt, mert a szakállal szemben az kifejezett hangsúlyt adna a mondandómnak, aláhúzná és érvényesítené, egy rendes bajusz az arc kulcspontja. Zárókő a test templomának főhajójában, az oltár fölött. A megfelelő bajusz maga az ember. Sőt, akadnak emberek, akik a gogoli Orrhoz hasonlóan pusztán Bajuszok. Brecht így versikélt egy különösen hírhedett bajuszról:

Adolf Hitler bajusza

Különösképpen fura

Srácok, valami gyanús:

ilyen nagy pofához ilyen kis bajusz.

De ez csak amolyan germán idétlenkedés, Vilmos császárnak vagy Bismarcknak még rendes bajusza volt, és nálunk is határozott okkal dívik mostanság a rendes, dúsan kackiás magyar bajusz. A bajusz, ha helyesen növesztik, történelemformáló erő. Ha Kleopátra bajuszos lett volna, másként alakul a világtörténelem. A bajusz - a leleplezett cioni bölcsek köve; a hermetikus titkok origója, a szembetűnőségében paradox módon rejtőzködő deus implicitus, aki/ami még kifejtésre vár. Az Ígéret Szőre.

Így persze a borotválkozás aktusa - a Blut und Eisen - maga a Nagy Tanszmutáció. Joggal aggódik az ember tehát közben, emlékszem még, ahogyan a síkos penge csiszog a torkon, az afféle utolsó vérgát, túl közel van, néha kéjesen csábító. Csak mocskos lehet az a kis túlmozdulat meglehetősen, meg hát fáj is vélhetőleg, az ember ne szenvedjen feleslegesen és főleg ne hagyjon rumlit maga után. Persze a fájdalom nyilván kikerülhető. Nem feltétlenül szükséges, hogy mondjuk ledaráljuk magunkat egy húsdarálóban, bár ennek kétségkívül lenne egyfajta perverz bája. Még sokáig emlegetnék: „A Konok? Hát ő ledarálta magát egy húsdarálóban. A végén csak egy kéz maradt, ami tekerte a darálót. Szörnyű, nem? Na, akkor igyunk!” Ráadásul nincsen húsdarálóm. Marad a robotgép, de az olyan banális. „Bazmeg, a Konokot ledarálta a konyhában a Mikrobi...” Senki sem akar ilyen szürkén, srévizavé távozni a statisztakijárón, mint egy hatodik alabárdos, „Józsikám, oda tegye le szépen az alabárdját meg azt a vicces sapkát, aztán a folyosón balra, a Katikánál fel lehet venni a napidíjat, és majd hívjuk”. Hát francokat. Maradok. És marad a szakállam is, csak sajnos nem tudom, hogy mondják zsidóul, hogy „nyazsgem!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.