Egyszer volt, hol nem volt, a Nagyerdőn innen de a Nagytemplomon túl, ott, ahol az azeri exportra szánt pulykakakas túr, élt egy kisgyerek. Nevezzük mondjuk Lajosnak. Máshogy is nevezhetnénk, de hát Lajosnak hívták, úgyhogy miért neveznénk másképp? Ez a kisgyerek felettébb jó volt. Nem csak úgy volt jó, hogy ebben-abban, ahogy más kisgyerekek, akik, teszem azt, szépen szolmizálnak, gyorsan futnak, visszafelé is el tudják mondani a telefonkönyvet vagy égő karikákon ugrálnak át; a kis Lajos nem csak egy-két dologban volt jó, hanem szinte mindenben. Ha a nagyerdőninneni-nagytemplomontúli emberek azt akarták mondani, hogy valami jó, azt mondták: Lajos. "Hú, de Lajos volt ez a hideg sör" - sóhajtottak fel egy kánikulai napokon a kerthelyiségek napernyői alatt, vagy "Na, most lenyomnék egy Lajos szelet rántotthúst szalmakrumplival és tejfeles uborkasalátával". "A Lajos megoldás: Gazdag Pistának háromszáz hektárja lesz, Paraszt Jóskának meg egy szottyadt tyúkólja a pitvar mögött" - ilyenek voltak a szöveges számtanpéldák megoldásai is az ottani iskolákban, a Lajos annyira közmondásosan jó volt. "Nyomjad még, Jenő, most nagyon Lajos!!!" - sikoltottak intim pillanatokban (de csakis a házasélet keretein belül) az ottani asszonykák, még ha ez időnként félreértésekre adott is okot. Csak egy gond volt a kis Lajossal. Nem teljesített rendesen, lajosul. Minden jósága dacára éppen csak pöszmögött benne a humán erőforrás, nem buzgott, nem gejzírelt, nem lövellt ki és nem áradt, csak amúgy fáradtan, vékonykán csordogált. Elnyomta a jóság alighanem. Akármelyik Senki Béla (aki jóságban Lajos árnyékában sem sütkérezhetett volna) erősebben forrt humánilag, mint ez a Lajos. Egészen addig, amíg egyszer Lajosunk össze nem futott a Sorsfordító Eseménnyel (akit éppen Jenőnek hívtak, Egyszeri Jenő volt a becsületes, de kevéssé becsült neve, és az asszony addig lajosozott neki vízszintesben, amíg végül lefoszlott róla a vékony civilizációs máz). "Helyet a Jenőknek az ég alatt!!!" kiáltott fel a Sorsfordító Esemény, és kiosztott két óriási frászt, kokit és sallert a Lajosnak, de még meg is köpködte, mert ennyi jóság már sok volt a labilis pszichéjének. És láss csodát: a kis Lajos ettől fogva már nem volt olyan jó, de egyre jobban teljesített. Jósága lassan már a köznyelvből is kikopott, és helyére visszaszivárogtak a Jenők, Jakabok és Edömérek, de Lajos a jólteljesítés mintaképe lett, szerző-mozgó emberré, aki nem az iskolának, hanem az életnek tanult. Így esett, hogy végül Lajos afféle helyi tótumfaktummá cseperedett, lokális királlyá teljesítette magát, és néha, nyugodt estéken és fennkölt évnyitókon, mikor elégedetten megszemlélte olajba álmodott arcképét, végigtekintett birodalmán a Nagyerdőtől a Nagytemplomig, a stadiontól a Wass Albert-szoborig, és önnön teljesítményétől megörvendve, bólogatva mondta ki sarkalatos igazságát: "A jó gyerekek, ha ütik őket, jól teljesítenek". Hát így.

A bejegyzés trackback címe:

https://herostratosphere.blog.hu/api/trackback/id/tr595599099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.