A rések mindenütt ott vannak, mégis ritkán vesszük észre őket. A fél pár zoknik, öngyújtók, golyóstollak eltűnéséért gyakran a rések a felelősek. Rések másik, párhuzamos (néha merőleges, szét-, vagy összetartó) világokba. Az interneten – az információ és a jelek végtelenségében – néha különös képekre bukkanunk. Photoshop? – legyintünk, elvigyorodunk, vagy unottan továbblépünk. Pedig e képek némelyike valódi. Csak valódiságuk nem a mi valóságunk. Átcsúsztak a réseken. Egy-egy másik világ dokumentumai. Vagy nem. Mindegy is.

A képen Paul McCartney egy fogást mutat elektromos gitárján a szájában cigarettával szólózó Leonyid Iljics Brezsnyevnek, a háttérből Ringo Starr figyeli őket.

Azt hinnénk, ez is csak egy remek montázs, de egy párhuzamos univerzumban a 20. század történelmének egyik legfontosabb pillanatát látjuk. Az ukrán születésű Leonyid Iljics Brezsnyev 1964 januárjában találkozott Moszkvában a Beatles tagjaival – találkozásuk véget vetett a hidegháborúnak, és alapjaiban formálta át a világpolitikai leosztásokat.

Brezsnyev karrierje szokásos szovjet káderkarriernek indult, leszámítva azt, hogy korán szerepet vállalt a szovjet korszakot kutató történészek által csak „zenei tisztogatásnak” nevezett politikai-kulturális mozgalomban. A probléma gyökere a különféle generációkhoz tartozó szovjet bürokraták eltérő zenei ízlése volt; Sztálin és emberei az édesbús grúz népdalokért és a korai, bluesos munkadalokért rajongtak, Hruscsov és garnitúrája pedig elsősorban szovjet esztrádzenét és a KGST-szerződéseknek megfelelően érkező magyar operetteket hallgattak előszeretettel (ez volt a Pártban és a KGST-ben csak Zsiguliért Honthy Hannát-egyezménynek nevezett informális megállapodás). Brezsnyev és társai azonban új hangokkal kísérleteztek. Az Ukrán Komszomol Csasztuska Bandje elnevezésű együttesükben az orosz népzenei elemeket igyekeztek modern hangzással elegyíteni. Az együttesen belül a fiatal Leonyid afféle vezéregyéniségnek számított: balalajkán és szamováron játszott (ez utóbbi egy gyermekkori félreértés eredménye volt), valamint – mivel apja még a polgárháborúban több zsirárdikalapot zsákmányolt egy francia kapcsolatokkal rendelkező fehérgárdista egységtől – a sztepptánccal is megpróbálkozott, meglehetős sikerrel.

Bár az együttes időnként hatósági zaklatásoknak is ki volt téve (Leonyid fellépő szamovárjába a KGB egy ízben poloskát akart elhelyezni, ám az akkumulátorok csak úgy fértek el, hogy a lakás főfalát megbontották, így az akció hamar lelepleződött), de a fiatal komszomolisták körében egyre népszerűbb lett. Nemzetközi figyelmet akkor kaptak, mikor 1962-ben a Volga autógyár úgy döntött, hogy termékeivel betör az amerikai piacokra, és a fiatalos lendületű együttestől rendelték meg reklámdalukat, a Zúg a Volga, e-jejejejejeje-juhnyem című nótát, amely az USA-ban hihetetlen gyorsasággal a slágerlisták élére ugrott (viszont maga a Volga gépkocsi nem lett igazán népszerű, mivel az amerikai vásárlók negatív üzenetként fogták fel az óriási, fekete batárokat kötélen vontató orosz parasztokról szóló reklámfilmet).

Ugyanekkor az angliai Liverpool városában alkotói válságba került egy Beatles nevű, amúgy ígéretesen induló együttes, amelynek She loves you, tramtrammtraramm című kislemeze sajnos nem igazolta be az előzetes várakozásokat. Az együttes nekikeseredett vezetője, Paul McCartney 1963 januárjában hallotta meg Brezsnyevék nótáját egy akkor nyíló brit Volga-szalonban, ahová, jobb híján, kocsimosó-munkásnak jelentkezett. „Az a jejeje! – amikor meghallottam, mintha áramütés ért volna, azonnal tudtam, hogy ez volt az, ami hiányzott!” – emlékezett vissza később Paul. A szalonból (ahová amúgy sem vették volna fel, mert szakszervezeti tag volt, ezt pedig a szovjet tulajdonú vállalatoknál rossz szemmel nézték), azonnal a próbaterembe rohant, és társaival – akik közül az addigi gitáros, John Lennon, a „trammtrammtraramm”-sor szerzője sértődötten kilépett* – rögzítették számuk új verzióját, ahol a tramtrammtrararamm helyét már a jejeje vette át – és a nóta bombasiker lett.

A brit slágerlistát vezető Beatles tagjai – amint egy dalukban megörökítették, a BOAC légitársaság gépével – 1964-ben érkeztek Moszkvába, hogy személyesen is találkozhassanak az amerikai slágerlisták élén álló UKCs Band tagjaival. A fénykép akkor készült, amikor a két együttes első közös számát, minden idők legismertebb nótáját, a Vörös Október nevű sárga tengeralattjárót rögzítette („Leonyid mindenképpen bele akart íratni egy jejejét, de mi azt egy cigiszünetben suttyomban kihúztuk” – árulta el egy interjúban Ringo Starr dobos).

Innentől az események felgyorsultak. Mikor 1964 őszén a szovjet vezető, Hruscsov egy Alla Pugacsova koncertre a Fekete-tengerhez utazott, a reformzenészek behatoltak a Kremlbe, összetörték a főtitkár lemezgyűjteményét és bajuszt rajzoltak Hruscsov kedvenc dedikált Rátonyi Róbert poszterére. A vakációról hazatérő Hruscsov és nyomában a Szovjetunió összeomlott, majd sorra követték a keleti blokk országai is, a Magyar Népköztársaság kivételével, ahol a fifikás Kádár János selyempapírba csavart fésűt ragadott, feloszlatta népszerűtlen kormányát, majd az Illés, a Metró és az Omega együttesek tagjaiból szervezett új kabinetet maga köré. A szovjet területeken a puccsista Brezsnyev szerezte meg a főhatalmat: magát első szólógitárossá nevezte ki, a Beatles tagjainak pedig a „Néphatalomért” érdemrend arany fokozatát adományozta (erről írta utóbb a korábban kivált Lennon keserűen szarkasztikus dalát, a Power to the People-t).

Ami az orosz romantikus zeneszerzőkért rajongó Leninnek annak idején nem sikerült, Brezsnyev most elérte: a zenei forradalom végigsöpört a világon, és 1967 júliusában (a „Szeretet Nyarán”) a Jefferson Airplane együttes vezetése alatt álló, az USA feloszlásával alakult Amerikai Forradalmi Hippikommuna végül egyesült a brezsnyevi Szovjet Népi Beatbandák Szövetségével, létrehozva az Újhullámos Világrendet, amelyet az Észak-Atlanti-Csendes-óceáni Könnyűzenei Lemezszerződések Szövetsége és a Kínai Népi Szintipop Műhely közötti állandó zenei feszültségek jellemeznek.

*Lennon további karrierjéről lásd: http://herostratosphere.blog.hu/2013/11/24/reskep_4_johnny_es_che_belecsap_a_lecsoba

- Jó napot kívánok, a polgármester urat keressük!
- Jó napot, Kiss Béla portás és éjjeliőr vagyok, átmenetileg engem ruházott fel a polgármester úr a sajtókinyilatkoztatási joggal.
- Akkor kérdezhetünk?
- Mikor?
- Ehmm. Szóval az önök faluja, Alsóbodagpöcs, modern, a látássérültek számára hangjelzéseket is adó zebra- és jelzőlámparendszert nyert a kormány közlekedésbiztonsági alapjának pályázatán.
- Ja, hogy a villanyrendőr? Igen, arra kifejezetten büszkék is vagyunk.
- De hát ugye, az önök falujának összesen egy utcája van, és az sem aszfaltozott.
- Hát sajnos, ez bizony igaz. Nem divatozásból van ám rajtam gumicsizma!
- Hányan laknak itt?
- Engem is számolva?
- Igen.
- Csak a Dezső. Mer' én ingázó vagyok.
- Akkor minek önöknek ez a rendszer?
- Babot futtatunk rá.
- És a hangjelzés?
- Á, nem szól az. Nincs itten bevezetve az áram...
- Önök igényelték ezt a korszerű, világszínvonalú közlekedésbiztonsági infrastruktúra-fejlesztést?
- Nem. Mi kukoricatámogatást igényeltünk a tanyasi disznóólakba. De ezt kaptuk. Azt mondták, a kukoricatámogatást a Rogán úrék veszik fel, Pösten.
- "Pösten"?!
- Nézze, nekem azt mondta a polgármester úr, hogy "Béla, ha jönnek az urak Pestről a médiától, akkor Béluskám, beszéljen olyan jó parasztosan, azt szeretik, azt szokták meg, azt várják el". Hát a tévében is ha parasztot mutatnak, az mindig azt mondja, hogy "Pösten", azért gondoltam, maguknak is jó lesz.
- Szóval a Rogán úrék kapták a tanyatámogatásra a párszázmilliót, maguk meg ezt a csilivili gyalogátkelőt. Megérte ez a falunak?
- Erről a polgármester urat kellene megkérdezni.
- És őt hol találjuk?
- Kaliforniában van a jegyző asszonnyal és Dezsővel, a lakossággal és helyi szavazópolgárral. Saját pénzükön vesznek részt "A nagyvárosi sertésnevelés perspektívái és módszertana" című tudományos konferencián. Nézze, már küldtek képeslapot is...

Ez a kép valódi - abban az értelemben legalábbis, hogy nem módosították, megtörtént eseményt ábrázol: az ifjú Churchill a Druidák Ősi Rendjének "albioni páholymestereit" fogadja. Persze maga a kép rengeteg összeesküvés-elméletbe passzolt, sok történet szól a szabadkőműves, rózsakeresztes, illuminátus stb. Churchillről, aki titkos urainak felsőbb parancsára tette mindazt, amit tett. Én a magam alternatív valóságában egy másik történetre bukkantam, amely persze a maga idejében (vagyis nem a miénkben) kellőképpen fontos volt hozzá, hogy megváltoztassa az európai erőviszonyokat, és elhozza végül az új Ragnarököt. Ez se rosszabb történet a többinél. 

1908-ban járunk, az élesedő európai feszültségek idején. A brit liberális kormány fiatal gyarmatügyi államtitkára, bizonyos Winston Churchill a marokkói válság és a balkáni helyzet hatására már ekkor németellenes szövetség létrehozásán dolgozott. Nagy Britannia váratlan és igen hasznos szövetségesekhez jutott, mikor a Rajna-vidéki törpék szövetséget ajánlottak a szigetországnak. A törpék vezetője, Mime von Donnerwetter felpanaszolta, hogy az egységes Német Császárság létrejöttekor a törpék minden addigi autonómiájukat elveszítették, viszont egy országba kényszerültek "az elfnyaló, fafejű, nyúlfogú" szászokkal és a "kockafejű poroszokkal, akik statisztikai alapon bizonyítják, hogy törpék nem léteznek". Ám a rajnai törpéket leginkább a német kertitörpe-mánia háborította fel: "Nem elég, hogy elterpeszkedtek az ősi törpeföldeken, nem elég, hogy a sárkányok kiirtásával megfosztottak minket hagyományos munkalehetőségeinktől, még kultúránkat is kisajátítják és lealázzák, bárgyú szobrocskáikkal közröhej tárgyává teszik" - hangsúlyozta von Donnerwetter, aki azt is nehezményezte, hogy a német hatóságoknak - amennyiben hajlandóak egyáltalán foglalkozni a problémával "van pofájuk törpe kisebbségnek nevezni bennünket". A főtörpe Churchilltől határozott ígéretet kapott jogos követeléseik támogatására, valamint a hírhedten törpefób Grimm-fivérek könyveinek angliai bojkottjára; a brit államtitkár mindazonáltal felhívta a Rajna-menti küldöttség figyelmét, hogy a németországi törpéknek "több óvatossággal és fenntartással" kellene kezelnie az írországi koboldok szakadár szárnyának szeparatista politikáját, amelyet Őfelsége kormánya perspektivikusan a kontinentális békét is fenyegető mozgalomnak tekint. Von Donnerwettert Őfelsége a Brit Birodalom Lovagjává ütötte, míg Churchill államtitkár átvehette a főtörpétől a Rajna Kincse Vándorgyűrűt, a törpék legrangosabb (bár kissé kétes hírű) kitüntetését. (A képen Churchill fogadja a törpék delegációját. Jobbra, az ősi törpebottal Sir von Donnerwetter, főtörpe.)

A rések mindenütt ott vannak, mégis ritkán vesszük észre őket. A fél pár zoknik, öngyújtók, golyóstollak eltűnéséért gyakran a rések a felelősek. Rések másik, párhuzamos (néha merőleges, szét-, vagy összetartó) világokba. Az interneten – az információ és a jelek végtelenségében – néha különös képekre bukkanunk. Photoshop? – legyintünk, elvigyorodunk, vagy unottan továbblépünk. Pedig e képek némelyike valódi. Csak valódiságuk nem a mi valóságunk. Átcsúsztak a réseken. Egy-egy másik világ dokumentumai. Vagy nem. Mindegy is.

A képen Rosa Luxemburg, Simone de Beauvoir és Emma Goldman viháncolva-pipázva élvezik a tengerparti napsütést az 1930-as évek közepén. Tudjuk persze, hogy ezek nem lehetnek ők. A mi valóságunkban Rosa Luxemburgot 1919-ben meggyilkolták a nacionalista különítményesek, az örökifjú, lángoló anarchista Emma Goldman pedig ekkor már 65 éves volt, nem a képen mosolygó fiatal lány. Nem baj. Egy alternatív univerzumban ez a kép 1934 egy forró júniusi délutánján készült az andalúziai tengerparton, valahol Almeria és Málaga között.

Rosa, Emma és Simone tulajdonképpen partnereik kedvéért utaztak Spanyolországba: Leo Jogiches, Alexander Berkman és a fiatal, lelkes (bár ismerősei szerint időnként fárasztóan tudálékos) Jean-Paul Sartre szándéka az volt, hogy titkos forradalmi szervezetet alapítanak, és – mivel mindhárman rajongói voltak Luís „Don” Buñuelnek, a meghökkentően provokatív andalúz tangóénekesnek és akkoriban igen felkapott színpadi performernek, aki felkavaró táncdrámáit egyedül, néha önmagát megcsonkítva adta elő a tengerparti kabarékban – a találkozó színhelyéül Málagát, a formabontó európai értelmiség fővárosát és nagy olvasztótégelyét jelölték ki. A férfiak sajnos nemigen jutottak dűlőre: Leo a fiatalon meghalt, orosz útonálló poétának (a romantikus ifjúság aktuális példaképének), a neovágáns Vlagyimir Majakovszkijnak az „Orosz szovjetforradalom” című utópista-khiliasztikus poémájában megjelenő hősért, a fausti Leninért rajongott (a versözön végül, amint az közismert, befejezetlen maradt*), az eszmei anarchista Alexander viszont elvből elutasított bármiféle erőszakot. Jean-Paul, aki (mindkét társa véleménye szerint, amint ezt utóbb elmesélték) „rengeteget beszélt, de keveset mondott”, akkoriban az antropozófus Rudolf Steinerért, a nyerskosztért és egy Adolf Hitler nevű formabontó expresszionista festőért lelkesedett, aki a híres prágai zsidó kabaré, a Kafka Kastélya ünnepelt, avantgárd jelmeztervezője és az „Elfajzó Művészek” nevű akcionista művészcsoport vezéregyénisége (ahogy vagánykodó, anarchoid iróniával nevezte magát: Führere) volt.

A három lelkes, zaklatott fiatalember napokig vitatkozott több kancsó jerez és egy tálka sózott pisztácia mellett a málagai Andalúziai Kutya fogadóban, de kiáltványukból csupán annyit sikerült megfogalmazniuk: „Mi,…”.

Érthető módon unatkozó barátnőik eközben a tengerparton kerestek maguknak izgalmasabb élményeket. Az andalúz táj vonzotta az extravagáns hírességeket. A három sétáló lány a parton egy rosszul öltözött, kopaszodó, tajtékzó alakba botlott: Pablo Picasso, az ismert mesekönyv-illusztrátor a tengerből merítve ihletet, egy amerikai, főként spenótkonzerveket gyártó vállalat számára akart reklámfigurát tervezni. Már körvonalazódott előtte az utóbb Popey, a tengerészként elhíresült karakter, amikor barátja, a ritka perceptív szürrealizmotikus szindróma (PSS) nevű betegségben szenvedő René Magritte arra sétált, és leszólta Picasso pipagyűjteményét, amit a rajzoló az elképzelt figura finombeállításához szándékozott felhasználni. „Ezek, Pablo, nem pipák!” – vetette oda foghegyről Magritte, mire a felbőszült Picasso mindhárom pipáját az arra sétáló (szerinte idegesítően viháncoló) Rosához, Emmához és Simone-hoz vágta.

A hébe-hóba kétes hírű helyeken is megforduló Emma korábban, egy brooklyni munkásgyűlésen a titokzatos Harry Houdini nevű delejes láncdohányostól nagyobb adag (akkor még legális) marihuánát vásárolt, de – nem utolsósorban Alexander kissé bigott elvei miatt – soha nem volt alkalma azt elszívni. A pipák láttán most eszébe jutott a kendőjébe csomózott kis csomag. A lányok nem sokat teketóriáztak; rápipáltak az édeskés szagú, rostos anyagra, amit a különös, lebilincselő Mr. Houdini annak idején csak „nagy durranásnak” nevezett. „Ha nem táncolhatok rá, akkor nem az én forradalmam!” – kiáltott fel Emma széttárt karral a homokban forogva. „Voltam, vagyok, leszek!” – kontrázott Rosa, akinek furcsán hullámzani kezdett az időérzete. Simone – egy jó házból való úrilány – kicsit visszafogottabban viselkedett, de a haját mindenestre kibontotta és szeme csillogott. „Remek, varázslatos délután volt!” – emlékezett vissza sok-sok évvel később memoárjaiban az öreg Rosa Luxemburg, akit 1969-ben (mikor az ország nyugati fele végre lerázta a közel negyedszázados amerikai-francia-brit protektorátust) az újraegyesült Német Demokratikus Szövetségi Köztársaság első kancellár-főtitkárává választottak.

*Majakovszkij tragikus halálának körülményeiről lásd: http://herostratosphere.blog.hu/2013/11/11/reskep_frida_es_vlagyimir_halalos_romanca

A rések mindenütt ott vannak, mégis ritkán vesszük észre őket. A fél pár zoknik, öngyújtók, golyóstollak eltűnéséért gyakran a rések a felelősek. Rések másik, párhuzamos (néha merőleges, szét-, vagy összetartó) világokba. Az interneten – az információ és a jelek végtelenségében – néha különös képekre bukkanunk. Photoshop? – legyintünk, elvigyorodunk, vagy unottan továbblépünk. Pedig e képek némelyike valódi. Csak valódiságuk nem a mi valóságunk. Átcsúsztak a réseken. Egy-egy másik világ dokumentumai. Vagy nem. Mindegy is.

A képen Frida Kahlo és Vlagyimir Majakovszkij néznek ránk. Frida kezében ósdi, nehézkes revolver, inge köldökig nyitva. Majakovszkij dohányzik, elszántan mered a kamerába. A kép remek, bár azt hihetnénk, Frida Kahlo fejét más testére montírozták, Majakovszkijt - akivel a mi világunkban valójában sosem találkozott - pedig mellé. Mindegy. Egy alternatív univerzumban Frida és Vlagyimir afféle orosz-mexikói Bonnie és Clyde-ként, az alkotás és a szerelem mámorába szédült felforgatókként, arrogáns anarchista angyalpárként dúlták végig 1916 és 1922 között Amerikát, Alaszkától le egész Patagóniáig. Útjukat felgyújtott múzeumok, falakra festett színes koponyák, félredobott, széthajszolt gépkocsik, halott rendőrök és hekatombai méretű cigarettacsikk-hegyek szegélyezték. A rombolás-alkotás-szeretkezés lázában perzselődő párost végül az arizonai Tombstone városka kiérdemesült seriffje, az embervadászatban is járatos Wyatt Earp állította meg, aki ekkor már életének 78. évében járt, de még remek kondíciónak örvendett. Frida éppen egy óriási, félig felégetett templom falaira festett halálfejes pillangókat a Horn-foktól néhány kilométerre, mikor Earp (aki alapvetően gyáva, de legalábbis óvatos ember volt, és gyűlölte a teatralitást) a bokrok közül figyelmeztetés nélkül szemöldök-közön lőtte. Vlagyimir a templom lépcsőjére írt hosszú, szaggatott, feldúlt poémát egy megálmodott nagy, pánorosz rebellióról, az általa Leninnek keresztelt ördögi forradalmár Szentről, és magáról a Forradalomról, amely végül megöli, felfalja őt is, saját gyermekét és saját Alkotóját.* Éppen a grandiózus, lüktető szabadversben írt szóözön végénél tartott, mikor Earp, még füstölgő fegyverét maga elé tartva, megjelent a lépcső alján. Az idős Earpöt az extázisban alkotó (és kicsit rövidlátó) költő kackiás bajusza miatt régi harcostársának és állandó ellenlábasának, Makszim Gorkijnak hitte: "Elvtárs, ne lőj!" - kiáltott rá, de hiába. Earp golyója gellert kapva halántékon találta Majakovszkijt (így adva utóbb tápot az öngyilkosságáról szóló romantikus legendáknak).

A fejvadász jól végzett munkája jutalmául harminc féldecis Silver Tequilát kapott a helyi lebujban megbízóitól, a Mexikói Galériatulajdonosok Asztaltársaságától, az Orosz Szimbolista Költőpáholy nagymesterétől, bizonyos Alekszandr Bloktól, valamint egy Gyemjan Bednij néven bemutatkozó ismeretlen személytől, akit a történészek máig sem tudnak mire vélni, és (ki tudja miért?) az akkoriban felkapott miniatűrafestőtől, Diego Riverától is, akit "a cicák és gombolyagok piktor-Napóleonjának" is neveztek.

Mindazonáltal Earp csak a tizenharmadik feles elfogyasztásáig jutott: ekkor asztalához lépett egy apró, kehes, szemüveges emberke, a német bevándorló Georg Grosz, aki korábban műszaki rajzolóként dolgozott a Tatlin-féle Gépművészeti Konszern egyik félreeső, Ruhr-vidéki kirendeltségében, majd munkáját elveszítve az apró német Berg Nagyhercegségben lévő Düsseldorf nevű vidékies faluból a mexikói Chiapas fenyegető, koromlepte, lüktetően modern iparvidékére emigrált. Az idealista, fanatikusan jobboldali, puritán-fundamentalista Grosz "Halál a művészetre!" felkiáltással montázskését Wyatt Earp nyakcsigolyái közé döfte (mivel ő maga akart végezni a "Sátán szolgáival"). Frida és Vlagyimir halálának színhelye ma cukrosan romantikus szerelmespárok zarándoklatainak célpontja** a tűzföldi Ushuiaia városkánál, Wyatt Earp nagyméretű szobra pedig Buenos Airesben, a Klasszikus Művészetek Múzeumának bejáratát díszíti. A később híres űrhajóssá váló Groszról kapta nevét a Mexikói Űrkutatási Egyetem exobiológiai tanszéke, amely a Földön kívüli élet legelismertebb kutatóhelye bolygónkon. 

* A Lenin-poéma későbbi hatásáról lásd pl.: http://herostratosphere.blog.hu/2013/11/12/reskep_2_rosa_simone_es_emma_kirugnak_a_hambol

** Persze ehhez a népszerűséghez jelentősen hozzájárult John Lennon és Che Guevara híres dala, a Me and You and a Guy Called Lenin. Lásd: http://herostratosphere.blog.hu/2013/11/24/reskep_4_johnny_es_che_belecsap_a_lecsoba

Fáradt, megkeseredett ember volt a pedellus. Egy egész, fekete pedellusi élet terhét viselte csapott, korpapettyezte Armanis vállán, bár – őszinte pillanataiban ezt be is vallotta magának – tulajdonképpen világéletében pedellus akart lenni. Kisgyerekként ájult, borzongó tisztelettel figyelte az udvaron a szigorú, ideges alpedellusokat és a peckesen atyáskodó, vagy éppen fejhangon rikácsoló méltóságterhes pedelvtársakat és pedelvtársnőket, és néha, merész, dacos nedvesálmaiban azon merengett, milyen lehet vajon első pedellusfőtitkárnak lenni. Kormot feketített, kócot biggyesztett az orra alá, mert már akkor is úgy vélte, a jó pedellus amolyan komolyan bajuszos ember, a bajusz afféle fogódzóként szolgál a pedellusság útvesztőiben, biztos pontot, örök origót jelent, amihez horgonyozódni lehet. Otthon körbeglédázta a kisszobában a plüssállatokat, rendszabályokat dörgött, fakarddal hadonászott, masírozott és gesztikulázott és fegyelmezett és fenyegetőzött. Ahogy cseperedett, belépett a Pedellus Párt ifjúsági szervezetébe is, ahol kiemelkedően párját ritkító, elismerésre méltóan lelkiismeretlen munkát végzett, és érezte, hogy ígéretes pedellusi pálya elé néz; szorgalmasan írta hát a jelentéseket mindazokról, akik pedellusi körhatálya alá tartoztak, és remélte a legjobbakat. Ám a Történelem Ura furcsa, gonosz tréfát űzött vele: ahogy egyre magasabbra kapaszkodott az ifjú munkatávárisi ranglétrán, ahogy a bajusza egyre inkább megigazult, kikövéredett – úgy bomlott fel, alakult, zsugorodott a Rendszer szamárbőre, fogyott ki lába alól a talpalávaló hatalom, és már-már úgy tűnt, pedellusi álmait komoly veszély fenyegeti. Még szerencse, hogy volt néhány hasonszőrű cimborája, ifjú pedellustanoncok maguk is, tömbházmesteri álmok álmodói – és mikor a régi Pedellus Pártot magával rántotta a fűrelépők, az ablakot labdával berúgók, a járdaszélre ülők, az éjszaka kulcs nélkül hazaállítók átmeneti, ricsajgó anarchiája, az ifjú fegyelemfétisiszták – felhasználva pedellustanonci kapcsolataikat és tapasztalataikat, valamint azt a rinocéroszdurva arcbőrt, amelynek már addig is oly sokat köszönhettek –, új néven pedelluspártot alakítva, a pedellusellenesség manifeszt álcája mögött lényegében töretlenül folytatták ígéretesen indult karrierjeiket. Néhány röpke év, és a pedellusifjoncból az ország egyik főpedellusa lett – szájából dörgedelmes büntetések hozsannáztak, parancsszavára paszományos díszhuszárok és -huszárnők vágták magukat peckes haptákba, kezeiből pénzbírságokat szórt, ordókat csikorgott és szikrázott és füstölgött és recsegett naphosszat. A fizetés jó volt, az időbeosztás kedvező, az üvöltözést szerette, s mert nem jártak arra vogon űrhajók, hát így éldegélt, mint egy hátsólépcsőház-ország főházmestere. A káposztaszagú lichthofok lovagja. Egy félreeső potentát. Néha azért mégis hiányérzete volt; nem volt Orgovány, nem volt már láger meg gulág meg deres meg pallos, színtelen és zamattalan volt így a pedellusi handabanda, állami ágálás és felhőbörödés. Igazából – vallotta be olykor magának – szart sem ért az egész. De azért ha újra kezdhetné, morfondírozott ilyenkor, megint csak pedellus lenne. Mert az embernek kell, hogy célja legyen! Ilyenkor keserűen elmosolyodott zsírlepte, elavasult bajusza mögött, és vadul, dühödten, már-már diadalittasan csak rázta, rázta, rázta a főpedellusi csengőt.  

- Laaajooos!!!! Lajosooooom?!!! Hol a fenében vagy???!
- Itt vagyok, drága Máriám, ne üvöltsél már úgy, mint egy komplett stájer jódlidalárda, mert leesik a fejemről a szentkorona... a múltkor is hogy elgörbült rajta a sörnyitó... na, mi van?
- Már megint írtak ezek a Fuggerek. Azt írják, ha nem adod nekik az összes magyarországi zöldmezőt hogy beruházhassanak rá, akkor a Szapolyai gárdistáit fogják veled szemben támogatni az esedékes királyválasztáson.
- Á, de a nemeseim akkor is engem fognak pártolni, mert tíz százalékkal csökkentettem a vadászkopó-hajtási illetékre kirótt hurkapecekfaragási adójövedék áfáját. Ez minden magyar hétszilvafás családnak évi átlag másfél szilvamagnyi megtakarítást jelent.
- Azt is írják, hogy nem segítenek a törökkel szemben...
- A törökkel már minden le van vajazva. Azok nem jönnek ide. Visszaadtunk nekik egy ilyen nálunk tanuló janicsárt, aki lebaltázott álmában valami perzsát... náluk ez ilyen nemzeti hős. És kötelezettséget vállaltunk, hogy az ország összes katicáját kerék alá tesszük. A törökökkel haverok vagyunk. Tomori érsek szerint amúgy is a rokonaink. Neki például van egy ilyen helyes török fiúcskája...
- Hitelt sem adnak ám többet...
- Majd kivetek pár új adót a jobbágyokra. Ezentúl a robot után is kell majd nyugdíjjárulékot fizetniük. Megtiltom a zselléreknek, hogy zsellérek legyenek, és jól megbüntetem őket, ha mégis. Kivágom és eladom a királyi erdőket. Vagy nem is, inkább a többit. Kiadom a hűbéreseimnek a szotyolapörkölést koncesszióba. Ilyesmi.
- Kiátkoztatnak a pápával...
- A rohadt idegenszívű Fuggerek? Mikor az ő búcsúcédula-mutyijuk miatt lett most ennek a liberális Luthernek meg a libsi firkászainak ekkora pofája?! Írok is mindjárt a Szentatyának. Persze az úszóleckém, az szokás szerint megint elmarad. A sírba visznek még ezek engem, meglátod!

Nem hiszem, hogy valaha is kitűzném magamra a vörös csillagot. Na nem azért, mert ezek megtiltják. Amúgy is jobban vonzódom az anarchista feketéhez, vagy éppen az anarcho-kommunista vörös-feketéhez (aminek van egy szindikalista verziója is, máshol van a vágás, sajátos ez a pedáns anarcho-heraldika.) De mégis inkább arról van szó, hogy így lassan öregedve, negyvenen túl, ötvenen innen már nemigen érzem a kényszert, hogy saját elképzeléseim hirdetőoszlopává tupírozzam magam, rég nem rakok ki már Rolling Stones kitűzőket sem, vagy olyasmit, hogy „Köszike, de dugd fel magadnak az atomerőművedet”, elég ha gondolom, mondom vagy írom, hát valóban öregszem és konszolidálódom. Másrészt hittérítő sem vagyok, semmi kedvem minden egyes alkalommal újra és újra elmagyarázni (mert már mindenkinek a könyökén jön ki, és mégis olyan kevesen értik meg), hogy nem, soha nem volt „kommunizmus”, sőt: az államkapitalizmus sztálinista (maoista, trockista, ezeregy-ista) verziója éppen a kommunista közösségért vívott küzdelem elleni utolsó mentsvárat jelentette; igazából minden mai kapitalistának apró Lenin-oltárokat kellene tartani a hálószobájában és reggelenként illatos füstölőket gyújtva rebegni hálát Szent Vlagyimir Iljicsnek a kapitalizmus megmentéséért. Baromira unnám, ha mindig el kellene magyaráznom, hogy igen, rengeteg áldozata volt a magukat „kommunistának” tituláló államoknak és paraállamoknak (bár megközelítőleg sem százmillió persze, ahogy a rafinált halálszámlálók kreatív módszereivel elért „adatok” sugallnák), de a legelső áldozat bizony maga a kommunizmus volt, a forradalmi munkásmozgalom, egészen onnantól, hogy a bolsevikok már 1918 elején elkezdték bebörtönözni és agyonlődözni az anarchistákat, a másféle kommunistákat és saját, túl radikálisnak gondolt híveiket is, biztos, ami biztos. Nincs kedvem unos-untalan rámutatni, hogy semmiféle állam nem lehet kommunista, és semmiféle kommunista nem lehet állampárti, a két dolog üti egymást (nem csupán átvitt értelemben). Nincs kedvem kifejteni, hogy Pol Potot az USA juttatta hatalomra (pedig hát bizony), mert eszem ágában sincs a szörnyeteg Pol Potot mentegetni, hiszen nincs semmi közöm hozzá, sőt Kádárhoz sem, bár azért halkan megjegyezném, hogy jóval több érintkezési pontot látok a legaljasabb érzéseket, a vakhitet, a tudatlanságot és a nyomort meglovagoló polpotizmus és az ugyanezekre építő orbáni fasisztoid dzsentri-nepotizmus, mint a kambodzsai fiókmao és a kádári fáradt, betokosodott, atyáskodó-pofozkodó parancsuralmi-szociáldemokrácia slampos, unott diktatúrája között. Akárhogy is: a szavak, terminusok és szimbólumok elfakulnak a rájuk rakódó történelmi koszrétegek alatt, és nincs az a szimbólum, elnevezés, zászló, himnusz, haza vagy induló, amiért érdemes lenne akár egyetlen életet is feláldozni (hogy roppant drámai legyek). A valódi tartalom, a jelentés szempontjából olyan mindegy úgyis. Az nem ezeken múlik. A zászló csak egy darab textil egy rúdra erősítve.

Másrészt, bár hányingerem van a horogkereszttől és a nyilaskereszttől, úgy gondolom, hordja csak, aki akarja. Nincs ebben részemről semmi liberalizmus. De váljon el a szar a trágyalétől. A magyar nácik olyan kis szemérmesek, bármikor felmondják a teljes náci krédót, de hevesen tiltakoznak, ha valaki a nevén nevezi őket. Lengjen csak a horogkereszt és a nyilaskereszt a Jobbik rendezvényeken, lobogjon ott a Békemeneteken, Orbán ünnepi haknijain, legyen világos, ki hová tartozik. Hiszen – a vörös csillaggal ellentétben – ezek a rémkeresztek egyértelműek, förtelmes jelentésüket nem torzította el semmiféle további értelmezési réteg; afféle célkeresztek ezek – minden világos (vagy inkább minden sötét). Tegye csak ki mindegyik „nemzeti radikális” magára figyelmeztető a jelet: igen, társadalmi leprás vagyok, nem, nem érdemes velem vitatkozni, valóban, ennyi telik tőlem, és gyűlölök, el akarok pusztítani mindent és mindenkit, aki erre emlékeztet. A horogkereszt, a nyilaskereszt, az árpádsáv: a szociális pestis skarlát betűjei. De ez egy másik történet. Hazudjon akármit is a mai rablóhatalom ideológiai sufnituning-műhelye: november hetedikének, a vörös csillagnak és a munkásmozgalomnak semmi köze a fasizmushoz. Nekik persze annál inkább. 

Szóval így, a bukott forradalom évfordulóján, mely saját eltipróit segítette a hatalomba, én nem lengetek semmiféle zászlót. Csendben, minden felhajtás nélkül emlékezem csak, mint kissé elveszett Stirlitz egy globálissá növekedett birodalmi Berlinben. 

- Jó napot kívánok, Miniszterelnök úr!

- Köszönöm…

- Bizonyos sajtótermékek arról beszélnek, hogy ön… hogy is mondjam csak… hát ugye, megverte a Demokráciát.

- Ez így nem igaz.

- Természetesen. De azt látjuk, hogy a Demokrácia orra kissé bedagadt, szemén lila monokli. És valaki letépte a fülét is. És hát ugye mégiscsak… khmmm… önök, ugye, egy háztartásban élnek… mármint hogy ön beköltözött a hölgy ingatlanába…

- Na jó. Lehet, hogy volt valami kis súrlódás, apróbb perpatvar. Tudja, kis családias vidéki lagziban voltunk aznap. Háromezer fő a vejemék apró, rozoga pajtájában. Rengeteg homárt kellett megpucolni a szarvasgombás-rukkolás körömpörkölthöz. Tudja maga, az milyen nehéz munka, a homárpucolás?

- Ön pucolt, saját önkezével?

- Jaj, dehogyse már! Az az asszonyok dolga. Én meccset néztem a tévében és békésen iszogattam meg szotyolázgattam.

- Sokat ivott?

- Nem. Kettőt-hármat...

- Kupicát?

- Üveget.

- Bort?

- Hát mellé még azt is. De sört csak fél kartonnal. Össze szoktam gyűrni utána a dobozokat, tudja, az olyan férfias. Aztán a Havasi Berci mindig elteszi őket, mert ő ilyen érzelmes fiú. Jövőre pedig a Fekete Gyuri rendez belőlük gyűjteményes kiállítást a Műcsarnokban. 

- És utána?

- Utána megint töményet.

- Nem úgy értem, hanem hogy miután távoztak?

- Nem igazán emlékszem, mert elfáradtam a sok szotyolától. Volt ott valami vak istennő, ilyen mérleggel hadonászott, meg karddal. Kötés volt a fején, meg az a kard, tiszta Szandokán, gondoltam… na, hát azon átesett a Demokrácia, az én kis drágám. Én meg, ahogy szaladtam neki segíteni, hát véletlenül belerúgtam.

- Egyszer?

- Többször is. Erősen dülöngéltem a fáradtságtól. Közepest némileg meghaladó erejű fáradtság volt.

- Állítólag le is köpte...

- Segítő szándékkal. A nyál ugyanis segíti a sebek gyógyulását.

- És most mi lesz? Szétköltöznek?

- Francokat! Hát úgy ragaszkodik ez hozzám, hogy na! Kérdezze csak meg! A nevemre veszem! Orbán Viktorné szül. Magyar Demokrácia. Akkor meg már nincs többé erőszak, családon belül marad minden…

Reggel van. Tömeg van. Tömegben vagyok tömegember. Zembertömeg. Tömegelünk. Sokemberként egyformán. Metró nem jön. Szép, új metró, de nem jön. Így nem akkora öröm azért. Hat perc. Kisapró nemlenne? Nemlenne. Máskor lenne, most nem, ideges vagyok. (Kicsit azért szégyenkezem.) Hét perc. Növekszünk. Nyolc perc. Jön. Az előző hét perchez képest jobban teljesít. Felszállnánk. Sokan. Annál többen. Sok a sokhoz, tömeg a tömegnek barátja. Vagy legalábbis nem vájja ki. Ha. Húzdkiarohadtkönyöködet belőlem! Lehet, hogy mégis kivájja. Úr hangja hangosbemond: Kérjük, az utascsere felgyorsítása érdekében használják az összes ajtót! Utascsere. Bazdmeg! Mi, forrásvidékünkre tartó apró emberi erők, felcserélődünk, kiszűrődünk, betüremkedünk. Nekünk ez passzió. Mi így örülünk. Fura, mi? Utascsere! Csak sajnos túl hosszú a csereszabatossági időnk, feltartjuk a szállítóegységünket. Mindig a gond van velünk. Kierőforrunk magunkból persze ezt-azt, profitot, adót, stadiont, Horthy-szobrot, villogós Audikat, kegyelmesék lakodalmát, Malibut, Louis Vuitton-táskát, miegymást. Van némi hasznunk, de mégis rengeteg bajt okozunk a nemtömeg-embereknek. Azoknak ott fent, a madárfüttyös felszínen. Akik suhannak. Mi meg itt lent hátráltatunk. Afféle morcos morlockokként. Például nem használjuk az összes ajtót az utascsere megkönnyítése érdekében. Nagy a zsúfoltság? Segítünk! Keressen egy másik ajtót! Hát francokat. Én is csak az előttem lévő ajtót használom. Egy a Vezér, egy az ajtó. Rossz szokás ez, individualista. Tudom, de leszarom. Mondjuk ez is rossz szokás. Na! Beférek. Éppenhogy. Sokan nem. Hehe. Tömegember vagyok, nincs bennem szolidaritás. (Azért kicsit megint szégyenkezem. Gyengeség.) Kéremvigyázzanak! Záródnak! Kirekeszt, berekeszt. Talpak lépnek talpamra. Nemzeti összeolvadás. Úrhangja odakint: Kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni! Örülök. Rendes hely. Fontos nekik a szabadság. 

A Horthy-féle Magyar Állam álldogál az utcasarkon. Valakik vonulnak az utcán, valami felfordulás van, de a Magyar Állam zavartan félrenéz. Nem szereti a felfordulást. A Rendet szereti. Tétlenkedik, oda-odapillant, de csak úgy a szeme sarkából; nem amolyan helyes, hercig felvonulás ez éppen, nem kedvére való. Sehol a nyalka huszárok, bár vannak csendőrök, rendőrök, katonák, még egy-egy páter is akad, de az egész valahogy nem igazán ünnepi. Pedig ezek az ő csendőrei, rendőrei, katonái. A vagonokra is az van írva, hogy Magyar Államvasutak. De mégis, a Magyar Állam nem igazán elégedett, hiába van vasútja is, aminek marhavagonjaiba most ezeket az embereket felterelik. Sehol egy fehér ló (hej, azok voltak ám a szép idők! ahogy visított a Somogyi meg a Bacsó! ahogy üvöltöttek az elevenen megnyúzott zsidók meg kommunisták!), sehol egy csudás monstrancia; csak ezek a szürke, riadt alakok, siránkozás, ütlegek, ridegen ugató parancsszavak. Nem szép. A Magyar Állam igyekszik elterelni gondolatait a deportálás szóról is, ami valamiért folyton az eszébe jut. Ízlelgeti: de-por-tá-lás. Csúnya szó ez, nem magyarul van, nem is érti igazán. Mások, azok biztos jobban értik, talán a németek, azok biztos, nyilván ők tehetnek az egészről. A Magyar Állam úgy általában nem szereti a másokat. (Azt a kis német bajszost, azt titkon csodálja azért, mert hát mégiscsak káplárból lett kancellár, nem semmi, ugye, de persze le is nézi kicsit, mert hát egy káplárból azért mégse legyen kancellár, ugye.) És akkor még nem is beszéltünk erről a MUSZ-ról, muszosok, muszosok – ismételgeti a Magyar Állam mogorván. Olyan oroszosan hangzik, mint a muszka, pedig van erre szebb szó is, munkaszolgálat, ezt már szereti, munka meg szolgálat, ehhez ért, ezt érti. Munkaalapú Állam, ezt építjük mi, gondolja büszkén. Szép dolog a munka, például az aknamentesítés, amúgy átgyalogolva az aknamezőn, szinte már hősies, olyanok is szolgálhatják így a Magyar Államot, akik amúgy még arra sem méltóak, hogy golyóktól szaggatott testtel megfagyjanak érte a lövészárokban, és utóbb érzelmektől remegő hangú politikusok szövegfordulataivá nemesedjenek. Ezek meg juszt sem örülnek, úgy kell géppisztollyal meg puskatussal noszogatni őket, „mozgó vesztőhelyet” emlegetnek, még olyan is akad, aki nem átall verseket ír erről a muszról, és a zsebébe rejti, hogy majd ha a holtteste előkerül, még ezzel is a Magyar Államot vádolja, a hálátlan. Pedig milyen nagy esélyt adtam neki a túlélésre, motyog maga elé a Magyar Állam, hát nem élt vele, mert ilyen élhetetlenek ezek, hát még ez is az én gondom legyen? Zavartan vakargatja az orrát a Magyar Állam – 1867. november 25-e óta kicsit mindig félve pillantott a tükörbe – és el is határozza, hogy sürgősen dús, magyar bajuszt növeszt alá. Biztos, ami biztos. Egy ilyen kis német kefebajusz már nem takarna eléggé. Horthy Magyar Államának nagy, lendületes sasorra van, és ez aggasztja kissé. A kis sváb káplárnak, annak olyan kis fitos orra van, ahhoz valóban elég az a kis pamat bajusz. Azután a Horthy-féle Magyar Állam tétován a zsebébe nyúl, és előveszi az Utókor Történészei által kiállított bizonyítványát. Elkomorodva nézi az osztályzatot: közepes fölé. Nem igazán elégedett. Megpróbálja a megnyálazott ujjával kitörölni, de ezzel csak kicsit elmaszatolja. Maszatolni, azt nagyon tud. Hát, végső soron rosszabb is lehetett volna, sóhajt fel a Magyar Állam, még szerencse, hogy én nem is deportáltam, még szerencse, hogy nem is voltak valójában „mozgó vesztőhelyek”! Kicsit megcsóválja a fejét, mint aki magának sem hisz igazán, azután kabátját fázósan összehúzva, gallérját felhajtva, kicsit görnyedten a Dunáról fújó szélbe hajolva elindul az ellenkező irányba.

Kivágták a Nemzeti Csinovnyikképző Egyetem homlokzatát takaró fákat. Miért? Mert csak? Összegzem a "miért utálja ez a bűnbanda a fákat?" kérdésre felmerülő lehetséges válaszokat, mintegy tipologizálva a fanyűvés feltételezhető mögöttes indítékait. Mindenki válassza ki a neki tetszőt, lehet többet is.

Először is: mert lopnak. Ennek a favágás csupán mellékterméke. Ellopják a fát, összegyűjtik a rőzsét, kivágják a más erdőjét, és a felszabaduló területet is ellopják; oda szállodát, stadiont, trafikot, miegymást építenek, paszulyt vetnek vagy szürkemarhát legeltetnek ők, vagy a nekik fizető klienseik és gazdáik, közpénzből, EU-támogatásból, miegymásból.

Másodszor: nyomot akarnak hagyni, a maguk módján körbepisálják a territóriumuknak tekintett helyeket. Ha Orbán, Tarlós, Rogán és az egész terhelt bagázs a nekik megfelelő helyre kerültek volna az életben, akkor ilyen vicces, kicsit fárasztó figurák lennének, akik telerakják hülye kertitörpével a virágágyást, sörösdobozokat húznak a babkarókra, angyalos-fírfangos címert biggyesztenek a postaládára, és a casco-matricából kivágott betűkből a "csao" feliratot ragasztják a Suzuki hátsó szélvédőjére; kicsiben ártalmatlanok, bár esztétikailag, hmmm, nem az első sorból startolnak. Nagyban viszont: letarolt Margitsziget zenélő giccsmonstrummal, ártéri erdő helyén mobilgát, Normafa helyén biowellness-disznóhizlalda-felhőkarcoló, lebetonozott, gigagiccs-fasizmussal lekövezett és felszobrozott Kossuth-tér. "Nagyobb, mint Dubajba'", ahogy a jó Pipi kijelölte a várostervezés vezérfonalát. Ja, és közben lopnak is. Biztos ami biztos.

Harmadszor: mert valóban egyerűen betegek. Nem a fák; ezek. Gonosz, eltorzult, frusztrált és cezaromán kleptomániások. Merthogy a pusztítás mellett persze lopnak erősen, lelkesen, folyamatosan.

Negyedszer: hogy megmutassák, ők ezt is megtehetik. Ez olyan szimbolikus dolog; kismacskákat is kínozhatnának, de annak nehéz ilyen grandiózus svungot adni, nagy buldózerek, sok sárgamellényes fűrészember, bőgő motorok, recsegő fák: ennek sokkal nagyobb lendülete van, mint ha a kamerákba vigyorogva ledarálnak egy kosárnyi kiscicát. És persze lopni is többet lehet így, benzint, fűrészt, tűzifát, sárga mellényt; a cicáknál legfeljebb egy vacak kosarat.

Ötödször: Mert utálják Budapestet. Ez is valószínű. Vidékről jöttek fel, kisebbrendűségi érzésük van (pedig nem ettől kéne, hogy legyen), hát maradandóan akarnak ártani. Persze ezt a verziót gyengíti, hogy ugyanezt csinálják Pápán, Felcsúton, Debrecenben és Szajkóhukkifalván is. Mindenütt. Közben azért eltűnik ez-az, üzletek köttetnek diszkréten, földek osztatnak, fejlesztési pénzek lényegülnek át.

Vagy lehet (hatodszor), hogy ezek alapjában véve arany pofák, humanista természetbarátok, fák és madarak filantróp szerelmesei, csak az arcukra égett, beleszervesült a mocskos, szemétláda politikus álarca, a munkaruhájuk? Áldozatot hoznak értünk. Ez nekik is fáj akkor bizonnyal. Lopással terelik el hát figyelmüket a szenvedésről. És szegényeknek muszáj kivágni a fákat, hogy megfeleljenek az elvárásainknak, mert mi Hókuszpókot akarunk és Darth Vadert és Jockey Ewingot. Ez esetben bennünk van a hiba. Csak magunkat okolhatjuk.

Non Gravitas Fizikai Intézet felállításáról számolt be a Magyar Közgéplöny, miután Magyarország Apostoli Kormánya úgy döntött, hogy kétharmados felhatalmazásával élve az Alaptörvényben hatályon kívül helyezi a gravitációt. A közlemény rámutat, hogy megérett az idő a fizika „a mai kor elvárásainak megfelelő, a nemzettudatot erősítő céllal történő feldolgozásának”. – Nem gondoljuk, hogy azon külső fizikai törvények diktátumainak kellene engedelmeskednünk, amelyek 1944 és 2010 között oly sok magyar ember életét megkeserítették, a szárnyalni vágyó magyar lelket a megcsonkított, síró földhöz préselték. A Nemzeti Ügyesek Kormánya úgy látja: csupán az ellenséges külvilág és a belső árulók, a nemzetietlen maffiabaloldal érdeke, hogy mi, legősibb Magyarok a gravitáció ránk erőltetett parancsaihoz igazodjunk. Ezentúl figyelmen kívül fogjuk hagyni a fizika idegen, elnyomó törvényeit, amelyeket csupa szabadkőműves talált ki, mint Newton, vagy zsidók, mint Einstein, meg ilyen gyanús ezoterikus ördögbotos hippik, mint Niels Bohr. Mi már akkor szabadon szárnyaltunk a hun-szkíta puszták felett, amikor Európában még nyersen zabálták az általános relativitást. Hungária, urald a levegőtengereket! – nyilatkozta kétharmad méter magasan levitálva Selmeczi Gabriella szószövőnő. – Na, most majd meglepődik Oszkó Péter a WizzAirben! – tette hozzá Budai Gyula elszámolásügyi kormánybiztos. – Nem tudom, sajnos nem tudok olvasni – fejtette ki véleményét Wittner Mária.

Hírek szerint a Kormány a MAHART megszüntetésére is elszánta magát, mivel Orbán Viktor több ízben is sikeresen járt a vízen. (NER-TI)

… és akkor végre-nagysokára egy kisfiú elrikkantotta magát: „Odanézzetek, meztelen a király!!!”, és a királyi menet meg is torpant egy röpke pillanatra, de azután odaszaladtak a porkolábok, markolábok, lúdvércek és fradihuszárok és eszferencek, letömték a szögecselt öklüket a kisfiú gigáján és galacsinná gyűrték az orrát és kicsipkézték a fülét és dominóztak a fogaival; a kisfiú apjára ráküldték az adóhivatalt, a kisfiú anyját kitették a pedagóguskarból, a nagyapjától elkobozták az állami falábat és visszavonták a rokkantsági pótlékát, a nagyanyja macskájára meg kihívták a köjált, hogy büdös és veszett, a lakásukat elárverezték a végrehajtók, és a családnevüket csupa kisbetűvel írták a telefonkönyvben. A királyi szóvivő tüstént bejelentette, hogy a kisfiú egyetemi tanulmányait a királyság ellen folyton-folyvást fenekedő Nagy Görbeorrú Gonosz Varázsló fizette, és a kisfiú direkt klasszika-filológiát meg esztétikát tanult, csak hogy élősködhessen a királyság szorgos népén, és nem volt hajlandó repülőgépépítő-kohómérnöki szakra jelentkezni, ahogy azt a Haza elvárta volna tőle, és ahogy a rendes kisfiúk szokták. Az utcát ellepték az óriásplakátok, mind-mind a király új ruháját dicsérték, az állt rajtuk, hogy „A KIRÁLY RUHÁJA EGYRE SZEBB!!!”. Az emberek pedig hangosan éljeneztek és integettek amerre csak a király arrajárt, sőt nagy meneteket szerveztek maguk is, fel-alá vonultak a királyság fővárosában, „NEM MEZTELEN!!!” és „ÉRTÜNK ÖLTÖZIK!!!” feliratú táblákat lengettek, meg akasztott kisfiúbábukat lóbáltak és égettek, és nagy békességükben olyan fene harciasak lettek, hogy csak úgy csikorgott-csattogott a sok-sok foguk – a nagy fogcsattogás és -csikorgatás pedig éppen jó volt, mert egyrészt elnyomta a gyomruk korgását, másrészt meg azt a másfélén csattogó hangot, ahogy a király pucér lúdtalpai végigslattyogtak az utcán, hogy mindenki illőn megcsodálhassa Őfelsége hájredős halvány hasát, göndörkés köldökét, léhán lengedező farpofáit, töpörödött bögyörőjét, és mindenki beleüvölthesse a hitetlen, hazafiatlan nagyvilág kaján pofájába, hogy „Felségesurunk, hát ez a ruha, ez valami pompázatos, viselje kend egészséggel mindörökké, ámen!!!!”

Ez a Norbi gyakran szerez nekem önfeledt pillanatokat, direkt ezért néha megnézem az oldalát, komolyan öröm az a tömény hülyeség, úgyhogy tőlem igazából akár halomra is gyilkolhatja a Norbi a jegesmedvéket, ha Neki ez szerez örömet, jegesmedve nem sok van már, de ilyen Norbi pl. csak egy, egy valódi veszélyeztetett fajta ő, nemrég is ki kellett venni az agyát, vagy mi, erről most könyvet ír, nem irigylem a nyelvi lektort. Szóval van az Update Sörmentes Sör, aminek írtam is ilyen reklámszöveget, hogy:

Megolvadó jégsapkákból főzött, természetes jegesmedveszar-kivonattal dúsított, prémium termék. Különösen tartós fémdobozban kerül forgalomba, melynek felezési ideje 15 ezer év. Kizárólag természetes, ősi módszerekkel (felvizezés) a doboz sörtartalmát homeopatikus szintre sikerült levinni! Íze a rengeteg természetes enzimnek és valódi Shell-minőségű olefinszármazéknak (kondenzált napfény a dinoszauruszok korából!!!) köszönhetően átütő! A vaktesztek alkalmával több vak egyenesen azt hitte, hogy valójában 25 éves single malt Lagavulin whiskyt tart a kezében, miközben Sharon Stone (illetve Brad Pitt) liheg halkan a fülébe és a Mick Jagger csakis neki énekli a Getnót.

De a Norbi sosem válaszolt, pedig némi baksis reményében elküldtem neki, csak jól letiltott a Facebook-oldalán, szép ember a Norbi, de egyáltalán nem gavallér, azt kell mondjam. Mindegy, van újabb örömem azért, mert olvasni még tudok, itt van végre (a Norbi-féle Instant Update Halálbüntetés mellett) a Megakarnitin 2000 Chromium Picolinate Aloe Vera Sportital (mire elmondom a boltban, hogy mi a lónyálat kérek, lecsapnak a mögöttem sorbanállók), amiben van sok-sok "l-karnitin", ami „az energiaszolgáltatásban, fehérjeképzésben és az idegrendszer kifáradásának kitolásában” játszik szerepet. Bár nálam az ÉMÁSZ meg a TIGÁZ az energiaszolgáltatók (őket, Norbival ellentétben, nem szeretem), a fehérjéim már így is túlképzettek, az idegrendszerem pedig már ennyitől is kifáradt (bár ezt kétségkívül kitolásnak érzem), de azért ez jó hír, kétségkívül, ilyenek vannak a lében oldva, remélem az ízük is finom, mert a cserepes aloe verámat megkóstoltam, az momentán szar, keserű és ragacsos, és miután megrágtam, már eléggé ronda is. Az viszont külön öröm, hogy van a norbivízben „króm pikolinát” is. Egyszer én is vettem egy ilyen krómozott pikolinát, C-dúrt tán, asszem Hohnert, mert annak még igazi fából van a fésűje, és – a blues-kánonban rögzült ősi előírás szerint – whiskybe áztattam (mentségemre szóljon: tizenéves voltam még, és valami olcsó whisky volt, vagyis inkább viszki, McDhermed vagy hasonló), úgyhogy végtermékként egy kicsit szortyogós herflit és bő negyed liter króm-pikolinát tartalmú update whiskyt nyertem, csak még nem tudtam róla akkor, hogy ez az; mindenesetre még napokig szájharmonika-szagút büfögtem és whiskyszagút szájharmonikáztam.

Ha hihetünk a Kétfarkú Kutya Pártnak – és én már csak nekik tudok hinni – akkor nemsokára kirobban a ganümédészi válság, és Hazánkat, amely afféle előretolt bokréta Isten kalapján, kétségkívül érinteni fogja. Úgy gondoltam, történész kollégáim között komoly lépéselőnybe kerülhetek (ami most, amikor minden sarkon igazságkutatási- és kinyilatkoztatási kifizetőintézetek szökkennek szárba, nem elhanyagolható szempont), ha előre megírom e válság recepciótörténetét, a magyar politikai életre tett hatását. Íme, hosszabb művem, a Csillagösvényen: a 2015-2016-os ganümédészi válság hatása a magyar politikára című monográfia és dokumentumgyűjtemény rövid tartalmi kivonata:

A ganümédészi válság (2015,5 - 2016) magyarországi sajtókrónikájából: - A katolikus egyház zsinatot hív össze, hogy eldöntse: van-e lelkük a ganüknek? - Kikérem magamnak, hogy a Jobbik antiganüta lenne - nyilatkozza Vona Gábor. - Mi csupán arra kívánunk rámutatni, hogy a ganübűnözés érdekes módon soha nem a zsidrákok és a cigók ellen irányul! - Ich bin ein Ganüer feliratú zsákot húz a fejére a Jobbik kirekesztő politikája elleni tiltakozásként Gyurcsány Ferenc.  – Eszem a gülüszemű pofájukat, hát maj’ mi képviseljük őket! – koccint értük pohárt Szanyi Tibor. - Rasnya egy jószágok, az már egyszer biztos, de ritmusérzékük, az van - vélekedik Kovács Géza, átlagember a Blikk riporterének. - A magyar állam egymillió ganüi dollárért állampolgárságot kínál a ganümédészi üzletganüknek, amennyiben azt is vállalják, hogy facebookos profilképükre magyar bajuszt biggyesztenek. - Az EMMI Csápjaink összeérnek címen megrendeli Ákostól a naprendszerközi összetartozás dalát. - A ganümédésziek nyelve magyar eredetű, írásuk rovásírás - állítja az MTA Nyelvtudományi Intézete. - Kulturális és területi autonómiát ganümédészi magyar testvéreinknek! - követeli Tőkés László a Ganümenet elnevezésű monstre rendezvényen. - Sunáznám a ganük retkes likát! - twittereli ki Deutsch Tamás. - Felkérjük Bajnai Gordont, hogy küldje vissza a Ganümédészre az onnan beszivárgó anarchistáit! - követeli Selmeczi Gabriella. - Ganümédészi látogatásom során egy lendületesen fejlődő, remek kis holdat láthattam, ahol a nép egy ganüként áll vezetői mögött, ami számunkra is például szolgálhat! - örvendezik Orbán Viktor (két nappal a válság kirobbanása előtt). - Ganümédészi barátainkkal megteremtjük a Nemzeti Együttműködés Naprendszerét - véli Szijjártó Péter. – A Story magazin exkluzív, képes beszámolója Deutsch-Fxbrswwwyykkssi Tamás esküvőjéről egy ganüivel Hát tényleg sunázta! címen. - Semmiféle válság nincs, ezzel csak a bukott maffiabaloldal riogat – szögezi le Giró-Szász András. – Nyugalom van a Ganümédészen - tájékoztat az MTV1 Híradója az eseményekről. A riporter mögött lángoló ganümédészi űrhajók hullnak a Jupiterre. - Nem tudom, vidéken voltam a héten – foglalja össze a ganüi válságról alkotott véleményét Wittner Mária. 

Azt mondja (azt van pofája mondani) a hajléktalanügyi államtitkár (de jó, van ilyen is), hogy idén is elérjük azt, amit a kormány már tavaly meg azelőtt is elért: senki nem fog megfagyni az utcán. Véget ért, kérem szépen, az elmútnyócéves jégkorszak, összecsomagoltak a mamutok és hazahúztak Grönlandra, ez itten már a Nemzeti Akolmeleg Rendszere, itten Tündérország-alsóban híre sincs a télnek, pontosabban ennyi a hír róla, aki fázik, üljön át egy másik valóságba. A saját fülemmel hallottam mindezt a közrádióban (na jó, mamutok nélkül, de nekem hiányoztak, Mamutok, takarodjatok haza!!! Nem leszünk jégmezők!!!). Kéremszépen, megismétlem, hogy mindenki értse: tavaly, köszönhetően Kártunknak és Pormányunknak, különösképpen pedig a Vezetőnkből áradó emberi melegségnek, senki sem fagyott meg az utcán, és mivel Vezetőnkből egyre nagyobb honfihő sugárzik, pöfög és sípol már tőle, mint egy gázon felejtett humán teáskanna, januárban is inkább a leégés, mint a megfagyás veszélye fenyegeti majd az önhibájukból annyitisérő néptársakat. Na, aki meg esetleg mégis megfagyna, az utólag is regisztrálhat a statisztikába, ha kettős állampolgár volt, akkor duplán, majd a Selmeczi Gabriella rámondja, hogy Bajnai-gárda meg unijós nyomás. Utána még arról is beszámoltak, hogy immár egyéves a Dankó Rádió , a "színvonalas magyarnótát és operettslágereket" közvetítő közszolgálati adó - Kossuth, Petőfi, Bartók, Dankó, hogy tessünk érteni, mit adott hozzá a NER a nemzeti kultúr(politikai)panteonhoz - ahol a "híreket is ehhez igazítják", nevezetesen a "magyarnótát hallgató vidéki magyar hallgatóság" elvárásaihoz. Hát azért én baromira megsértődnék, ha vidéki akármit is hallgató hallgatóság lennék, és valaki azt állítaná, hogy ezeket a híreket hozzám igazították, de mindegy, kiderül rögtön, hogy nincs itten semmi diszkrepancia, hiszen: "sok külhoni magyar is telefonált a Dankó rádióba, akik főként cigányzenét, magyarnótát és operettslágereket kértek". Ez igazán rendes, mondhatni belátó kívánság egy olyan adó esetében, amely saját reklámja szerint is "főként cigányzenét, magyarnótát és operettslágereket" sugároz, mégis milyen kínos lenne már, ha betelefonálna a Tarlóspista, és követelné a Rolling Stonestól az Angie-t, mert ilyen romantikus kis hangulata van, de azt kellene mondaniuk neki, hogy You can't always get what you want, Pista úr, és megkapná a Honky tonk womant a Rózsadombi Asszonykórustól. Hát nem így van, itten a népek azt kérik amit kapnak, mindenki boldog rajt', sej! Hiába, szép, szívmelengető érzés hallani, ahogy a snájdig Kínálat úrfi és a hercig, tűzrőlpattant Kereslet kisasszony egymásra találva nótára fakadnak:

Az én babám az aszfalton heverész

Hazavinném a melegbe, de nehéz

Ha itt hagyom, fogja magát, megfagyik

S ha megfagyik, romlik majd a statisztik!

A Kannában Az Igazság Polgárúri Kör, a Jobbikos Tanársegédek Legényegylete és az Ötvenen Túli HÖK-elnökök Véd- és Dacszövetsége javaslatára a Kormány In Vino Veritas Intézet néven a nemzeti búfelejtés módszertanának és gyakorlatának kimunkálásával foglalkozó tudományos intézet felállításáról döntött. - Ez a vérzivataros szittya akarás nemzeti enmagunk, régóta de nagyon, pediglen ám török-tatár minket el- és széjjel, ó, beh' sokszor, de mi nem, nem soha! apáink is, és nagyapáink - labanc kezébe bankot többé, non coronat, de juszt se ám! - vázolta az Intézet feladatait Dr. Bezzegh A. Töhötöm nemzetemlékezés- és felejtésügyi kormánybiztos, alkohológus. Az Intézet paritásos alapon megbízható történészekből, pálinkásbutykosokból, unokatestvérekből és tepertős pogácsákból áll majd, működéséhez a kormány a CBA-n keresztül jelentősebb mennyiségű kannásbort biztosít, székhelye pedig a II. János Pál pápa téri pincebörtönökben kerül kialakításra. Az Alexander Bach Nemzeti Csinovnyikképző Egyetem kínálatában ősztől meg fog jelenni az államilag támogatott nacionálamnéziai szakképzés. Az Intézet társintézményeként létrehozzák még az In Vitro Veritas Intézetet is, amely alternatív történelmek kidogozásával foglalkozik majd. - Cáfolnom kell a közkeletű vélekedést, miszerint ha 'Mohácsnál győzni fogunk' akkor 'Dózsa lesz György királyunk' - körvonalazta a várható munkát Volna Gábor alternatíva-történész.  - Mi azt a verziót dolgozzuk ki, ahol szittya-türk testvéreinkkel vállvetve a nyergünk alá gyűrjük Európát. (NER-TI)

– Na, mit szóltok ehhez az izé… Viktorhoz? – fordult Árpád szobra a vezérekhez, mikor a békemenetelők után takarító utolsó utcaseprő is elhagyta a Hősök terét. A vezérek zavartan Töhötömre néztek. Őt a hülye neve miatt Árpád sosem vette igazán komolyan. – Hát, Főnök, ő hozzád szokta hasonlítani magát – mondta óvatosan Töhötöm. – Annyi igazság van a dologban – morfondírozott Árpád – hogy én is a haverjaimnak meg a retyerutyámnak osztogattam a mások birtokait, na de kérem, micsoda különbség! Én nem a Szvatopluk lábzsámolyából lettem a honfoglalók vezére… na meg ízlésem is van… narancssárga nyakkendő… rémes. –Engem ez az új boszorkányüldözés zavar – kiáltott át nekik Könyves Kálmán. – Ezek megint strigákat látnak minden bokorban. – Azért az igaz, hogy kemény kézzel kell az ellenséggel bánni – vitatkozott vele Szent István. – Bár annak kifejezetten örülnék, ha nem hurcolásznák rendszeresen körbe a kemény kezemet a csuhások… eléggé kínos érzés… - Hát kedves üköm, már meg ne haragudjál, de így az ellenségről szólva, te idehívtál germánt-taljánt, a saját véreidnek meg forró ólmot öntöttél a legkülönfélébb testnyílásaiba – szólalt meg Szent László is. – Ez a kis mitugrász legalább családbarát, mikor a saját családjáról van szó… – Propaganda kérdése az egész – vélte Mátyás. – Én is agyoncsapdostam meg száműztem magam körül mindenkit, a nevelőimet, a barátaimat… de az a Bonfini minden pénzt megért… a közmédia, az a fontos! Persze nem árt néhány kormányzati siker sem. De én is mindig azt magyaráztam, hogy „V. László tehet az egészről”, meg „az elmúlt tizennyolc év”, és „V. László, ha tehetné, ma is a vérpadra küldene bennünket…” Működik ez… – Igen, az mindig működött, hogy „a rohadt Habsburgok tehetnek róla” – helyeselt Kossuth, és Thököly, Bethlen, Bocskai és Rákóczi egyetértően bólogattak. – Még szerencse, hogy ennek a Viktornak a papája, az a kis kopasz, az eltüntette innen a szobraikat… – A druszám? Az nem is volt ennek a papája – jegyezte meg Mátyás, az igazságnak megfelelően, amiről híres volt. – Csak hasonlítanak. – És mit szóltok a tömeghez? – kérdezte II. András. – Utoljára akkor láttam ennyi frusztrált embert, mikor a nemesek kiverték belőlem az Aranybullát. – Engem a tatárjárásra emlékeztetett – mondta IV. Béla, de hát őt tulajdonképpen minden a tatárjárásra emlékeztette, ezért álmában gyakran kiáltozott. – 1957-ben nagyobb tömeg volt – ingatta a fejét Kossuth – és nekem jobban tetszett annak a kis péklegénynek a beszéde… abban volt még lendület. Mintha csak magamat láttam volna… de ez a töpszli… hé, Szárnyas, te mit gondolsz? Onnan fentről jobban látni. – Nem igazán tudott érdekelni – söprögette a válláról a galambszart Gábriel arkangyal az oszlop tetején. – Cseppet sem lelkesedem ezért a bagázsért, amióta valami kaméleont festettek a helyemre. De idáig amúgy sem nagyon hallatszott fel a beszéd. – Pedig jobb lenne, ha résen lennél – mutatott rá Huba. – Itt lent azt pusmogták ám sokan, hogy „Viktor a főisten, igazából az ő szobrának kellene ott legfelül állnia…”. – Nekem azért tetszett, hogy rólam nevezték el a menetet – örvendezett a Béke szobra. – Érdekes, hogy közben mégis folyton engem emlegettek – lengette meg kezében kígyóját a Háború. – Jó beszéd volt nagyon! Nekünk bejött – nyihogtak a szekereiket húzó lovak. – De azért jobban szeretjük a Nemzeti Vágtát! 

Egy sajátos, hungarus horrorfilmen gondolkodom. Az lenne a címe, hogy A vérbirkák éjszakája. A szinopszis már megvan:

Félreeső, gazos kelet-európai kvázidiktatúra a fejlődés útjának leállósávjában. Ördögszekér, délibáb, hagymázas puszták, csirkelábon forgó légvárak, kiszikkadt, füves parlag. Elszürkült, elöregedett nép. A fiatalok kirajzottak – szélvédőket mosnak a széles világ benzinkútjain. Az ország az akarizmatikus halottlátót, nekromancert és parafenét, a delejes Vérszoporbán Vikort uralja, akinek fekete Audijai mindenütt ott vannak, ahol nem kéne; maga a Töksötét Úr baljós, éjszínű kisbuszával járja a bomlásba szédült vidék ritkán kátyútlanított útjait, hogy begyűjtse népétől a véradót. De évente egyszer-kétszer – mondják sokan, mindig telihold idején – felherged az apatikus zombinép. Vérszoporbán segédprikulicsai vérparádéra szólítanak. Avétos nagymamák, naftalinszagú nagypapák, szétfolyt arcú, transzszilvóriumtól belassult, hátramaradt mutáns tinédzserek rázzák meg magukat: az olcsó, lötyögős protézisek mögül pengeéles, görbe agyarak türemkednek elő, trikolór, czímeres-koronásch denevérszárnyak bújnak ki a kopott kardigánok fedte, diszkréten meggörbedt hátak szutykos rejtekéből, fonnyadt ajkakra vérvörös rúzs kenődik, megvékonyult, pókhálós hajakba hajcsavarók lehelnek új, radikális görbületet, szőrös sörhasakat lényegítenek át dacos kiállássá a fekete, Nem!Nem!Soha!!! feliratú pólók. És vérért vonyítva, huhogva, kelepelve megindulnak a vérbirkák vérkosaik mögött – messzire hallatszik a rikoltozás, messzire terjed a dögletes kriptaszag. Vérbékéért menetelnek a vérharcosok, hörögve zubog újra meszes ereikben a rég megalvadt, bűzösen bomló folyadék. Ahol elvonul a lidérces vérparádé, széles, nyálkás csiganyomként húzódik mögötte a szemét, a kipusztult fű, a szétpisált világ, a nyúlós-kék füstöt köhögő autóbuszok végtelen sora. Az egeket ostromolja a Vérparádé, s büszkén-boldogan tekint botladozó kreatúráinak hadára a megkergült vezér. Aztán letorpad a súlyos vérkedv megint: kicsorbult, megszuvasodott szemfogak kopognak a földre hullva, a beomló arcokban, a nemzetiszínű szemellenzők mögött újra hályog tompítja fakóvá a vérláztól csillogó, sárga szemeket. Nyekergő vázak másznak-nyüzsögnek odvas koporsóik felé, mielőtt még kihajnalodna. De mindegyik szottyadt báb, mindegyik kopott striga, elomló agyú focidrukker, munkásőrparancsnokból vitézúrrá avanzsáló vértürhő, élükön a fővámpírokkal és vámpírákkal, a daliás vérgalandférgekkel abban reménykedik: a nap soha nem süt ki többé, és a világ egyetlen penészlepte, örökkétig örjöngő, fröcsögős vérparádévá válik.

Na, és a filmnek ezen a pontján jelenik meg a Bruce Willis, egy baromi nagy kihegyezett karóval. 

Nem igazán értem, mi most a probléma. Ha ugye egy párt azt mondja, hogy "szavazzatok rám, vazze, lesz itt minden: 13. havi rezsicsökkentés, összkomfortos Kánaán puncsízű jacuzzival, három tenger, keleti nyitás, nyugati irigykedés, bor, búza, békesség három hét alatt", az akkor teljesen törvényes, legfeljebb "túlzó választási ígéretnek" minősül, míg ha azt mondja egy párt (vagy egy másik), hogy "Dezsőkém, drága aranyapám, ha rám szavazol, kapsz öt mázsa pudvás gallyat az uraság erdejéből, öt forintér' kuglert, ne kérdezd, mi az, bammeg, tutira ízleni fog, meg hozzá egy CBA-s mobiltelefont három és fél perc lebeszéléssel", akkor az már nem kóser, az választási csalás. Tessenek mondani, hát csak baromi nagyot szabad hazudni itten, picikét hazudni már nem is lehet? Úgy van ezzel is, mint a lopással? 

Van ugye ez a Borbély József, aki kinevezte magát Magyarország Tótumfaktumának, vagy valami hasonló marhaságnak, minden hatalom letéteményesének, ilyesmi. Bolondnak tűnik, ez eléggé nyilvánvaló, de ártalmatlan bolond, láthatóan jót akar, egy fillérünkbe sem kerül, mégis kommandósok hurcolják időnként diliházba. Eljárások folynak ellene, a média széles alsó szegmensei (tegnap éppen ez a Frizbi című minősíthetetlen, műsornak nevezett televízióipari artefaktum, az élén ezzel a kalácsképű fekália-Gólemmel) pedig két fingós német vígjáték, brazil szappanopera és magyar celebmagazin között rajta röhögcsélnek.

Nem értem én ezt a kettős mércét. Van egyrészt ez a derék ember, aki egy nap arra ébred, hogy Magyarország valójában Apostoli Királyság, és annak ő a Kormányzója; és van szemben vele egy bejáratott, cugehőrös tótumfaktum hatalom, egy csomó páratlanul ártalmas és elképesztő összegekbe kerülő szerepjátékos, amit és akiket valamilyen szinten viszont mindenki elfogad (hiszen lehet, hogy kritizálja, sőt gyűlöli őket, de egyfajta legitimitásukat nem vonja kétségbe). Pedig attól, hogy a hatalom (az a mindenkori, ami állandóan igyekszik is hangsúlyozni mindenkoriságát és örökkévalóságát) soktornyú, cifra kastélyokban hadovál, perzsaszőnyegeken lépdel kézzel varrott, drága makkoscipőiben, nagy fekete autókon jár, operetthuszárokkal és állig felfegyverzett, profi verőemberekkel veszi körül magát, magas VIP-páholyokból köpködi a világ fejére a szotyolahéjat, még semmivel több legitimitása nincs, mint ennek a kedves embernek, aki remekül, kiváló érzékkel mutatott rá az egész állami cécó végtelen, totális abszurditására. Diplomáciai fogadások, háznagynők és házelnök urak, újévi köszöntőket felmondó marionett-nímandok, ellenzékek és kormánypártok, frakciók és vezetők és bizottságok, Audik és Skoda Superbek (az alantibb superbeknek), nagy, közös-gőzös vadászatok, repülőgépek szeparéiban gyöngyöző pezsgők, a parlamentben hadonászó, idülten vigyorgó nettó kretének és dörzsölt, homlokráncoló gazemberek – szinte mindenki csak a fecsegő-felszíni részleteket látja, alig akad, aki rákérdezne: ezt az egészet mégis minek? Miről kussol a mély? Ki a francok ezek? Mit keresnek itt? Miért tűrjük, miért etetjük őket? Miért kell lezárni az utakat, ahol keresztülmennek, az utcákat, ahol a kastélyaik forognak kacsalábukon, a repülőtereket, ahol integetnek? Minek vonulgatnak előttük fel-alá bohócruhába bújtatott maskarák, miért táncikálnak körülöttük furcsa ancúgokba öltözött papok, akiket – bár állandóan láthatatlan barátjukról beszélnek – szintén csak akkor visznek bolondokházába, ha nem a megszokott, bevált, rögzült és jól jövedelmező egyházak keretei között teszik ezt? Az egész diplomácia, az összes rongyrázás, parlament, kormányhivatal, szolgálati (szolgálat, na persze!) autó, libériás lakáj, az összes parádés beszéd és békemenetelés és nagygyűlés – porhintés, parasztvakítás. A mögöttük tátongó nagy semmi leplezése. Magyarország önkéntes Kormányzója teljesen helyesen látja: az egész állam mögött semmi más nem áll, csak egy önkényes, értelmetlen állítás, hogy erre az egészre szükség van, hogy ez mindig is volt, ez a dolgok rendje, a bazár bezárt, nincs itt semmi látnivaló kérem, tessenek oszolni! Lehet szidni a politikusokat egyben és külön-külön, de sok értelme nincs. A Kormányzó Úr most kiválóan illusztrálta: politikusok csak azért vannak, mert mi elhisszük, hogy vannak, és csak addig vannak, amíg elhisszük nekik, hogy jussuk van a politikuslétre, a kiváltságokra, sőt az általuk igényelt tiszteletre (vagy legalábbis annak manifeszt látszatára, az általunk fizetett luxusra és a hozsannákra). Bárki, bármikor állíthat bármiféle baromságot – a különbség csak ott van, hogy ugyanazért a baromságért egyeseket diliházba csuknak, másokat pedig így vagy úgy, de elfogadnak egy ország vezetőiként.

Ez az aljas, buta, arcpirító konszenzus az egyetlen valódi hatalmi erő: hogy igazából mi szeretjük azt a kurva Nagy Testvért.

Orbán Viktor korán reggel kelt fel, munkás nap elé nézett, mint sokszor is, mert hát amolyan sürgő-forgó, pattogó emberke volt, mikor éppen a mániás szakaszba fordult a nyavalyája. - Mit csináljunk ma, kisgazdám? - kérdezte a borotválkozótükörből kikacsintva Orbán Viktort intrikus Idje. - Először is hagyjuk ezt a kisgazdámozást! - felelte Orbán Viktor Egója lábujjhegyre állva, hogy így kompenzálja cezaromániával súlyosbított kisebbrendűségi komplexusát. - Mi lenne, ha bajuszt növesztenél? - kérdezte az Id - Egy bajusz határozott súlyt adna neked. - A Kövérnek szép nagy bajusza van - sandított elő Orbán Viktor Felettes Énje (esztétikai kérdésekben mindig a Felettes Énje mondta ki a döntő szót) a kezében zümmögő elemes orrszőrnyíróra, amit - véletlen lenne? köszörülte meg torkát az Id - éppen a Kövértől kapott ajándékba. - Lehet, hogy valamire készül? - töprengett aggódva Orbán Viktor mindhárom tudati síkja. - Egy bajusz - sutyorgott az Id - magyarabbnak láttat. - De a Bajnainak sincs bajusza, meg a Gyurcsánynak sincs bajusza, meg még sokaknak nincs - sorolta Orbán Viktor Egója, miközben Idje már arra gondolt, hogy a Kósának sincs, meg a Rogánnak sincs és a Vargának sincs, nem is beszélve a Lázárról, annak hol van, hol nincs, és persze a saját tudattalanja elől nem titkolhatta el ezeket a nyugtalanító gondolatokat. Így azután Orbán Viktor Idje, Egója és Felettes Énje egész nap a bajusznövesztés és –nemnövesztés, illetve a hatalom összefüggésein vitatkoztak egymással (na meg azon, hogy vajon miért is adta Kövér László azt a gyanús elemes orrszőrnyírót Orbán Viktornak). Ezért azután Magyarország aznap teljesen bölcs irányítás nélkül maradt, és kis híja volt, hogy el nem söpörte a féktelen anarchia.

Mintha világosabb lenne kicsit nálam

kompakt lett az izzóm, kisebb lett az áram

államom fokozott figyelmet szán rám

narancsul-feketén ott áll a számlán

főzik már tál lencsém haza-alakúra

körém kozmásodik a rezsidiktatúra.

Átnéztem néhány közbosszankodási szösszenetemre érkezett kommentet (különösen a HVG-ről a mandinerre kurtán-furcsán átemelt írásaimat, amelyek alatt dúsan teremnek a vérmagyari vélemények), és sikerült egyfajta ideáltipikus jobboldali vezérfonalat lepárolni belőlük rám vonatkozólag (bár gondolom, hogy ez másokra is alkalmazható, bizonyos határok között):

1. Minden szakállas zsidó.

2. Minden zsidó elégedetlen.

(2 és feledik alpont: Nem csak a zsidók lehetnek elégedetlenek, de nekik nincs rá joguk.)

3. Én zsidónak is ronda vagyok.

4. A ronda zsidók különösen gazdagok.

5. Én ronda, szakállas, gazdag zsidó vagyok, az Eszmélet című lap tulajdonosa (ez valamiért visszatérő motívum).

6. Mindezért nekem különösen, halmozottan nincs jogom elégedetlennek lenni.

7., avagy Konklúzió: dögöljek meg, lehetőleg máma még.

Alapállásként kényszeresen a szakállamba csimpaszkodnak ezek a jobboldali ráncigáncok, azt vettem észre, bármit mondok vagy írok, csak a szakállt hallják-látják, a szakáll pedig számukra annyit tesz: „zsidó”, a „zsidó” pedig annyit tesz, hogy bármit is mond, szakállas, tehát mindegy is. Gondoltam, tán leborotválom, hátha csak a sok szőrtől nem hallatszik rendesen, amit mondani akarok, elhalnak a szavak, megrekednek a szőrben. Talán tényleg nem érthető, amit mondok, és a szakállam tehet róla, ojvé! Esetleg hagynék egy szép, dacos-magyaros bajuszt, mert a szakállal szemben az kifejezett hangsúlyt adna a mondandómnak, aláhúzná és érvényesítené, egy rendes bajusz az arc kulcspontja. Zárókő a test templomának főhajójában, az oltár fölött. A megfelelő bajusz maga az ember. Sőt, akadnak emberek, akik a gogoli Orrhoz hasonlóan pusztán Bajuszok. Brecht így versikélt egy különösen hírhedett bajuszról:

Adolf Hitler bajusza

Különösképpen fura

Srácok, valami gyanús:

ilyen nagy pofához ilyen kis bajusz.

De ez csak amolyan germán idétlenkedés, Vilmos császárnak vagy Bismarcknak még rendes bajusza volt, és nálunk is határozott okkal dívik mostanság a rendes, dúsan kackiás magyar bajusz. A bajusz, ha helyesen növesztik, történelemformáló erő. Ha Kleopátra bajuszos lett volna, másként alakul a világtörténelem. A bajusz - a leleplezett cioni bölcsek köve; a hermetikus titkok origója, a szembetűnőségében paradox módon rejtőzködő deus implicitus, aki/ami még kifejtésre vár. Az Ígéret Szőre.

Így persze a borotválkozás aktusa - a Blut und Eisen - maga a Nagy Tanszmutáció. Joggal aggódik az ember tehát közben, emlékszem még, ahogyan a síkos penge csiszog a torkon, az afféle utolsó vérgát, túl közel van, néha kéjesen csábító. Csak mocskos lehet az a kis túlmozdulat meglehetősen, meg hát fáj is vélhetőleg, az ember ne szenvedjen feleslegesen és főleg ne hagyjon rumlit maga után. Persze a fájdalom nyilván kikerülhető. Nem feltétlenül szükséges, hogy mondjuk ledaráljuk magunkat egy húsdarálóban, bár ennek kétségkívül lenne egyfajta perverz bája. Még sokáig emlegetnék: „A Konok? Hát ő ledarálta magát egy húsdarálóban. A végén csak egy kéz maradt, ami tekerte a darálót. Szörnyű, nem? Na, akkor igyunk!” Ráadásul nincsen húsdarálóm. Marad a robotgép, de az olyan banális. „Bazmeg, a Konokot ledarálta a konyhában a Mikrobi...” Senki sem akar ilyen szürkén, srévizavé távozni a statisztakijárón, mint egy hatodik alabárdos, „Józsikám, oda tegye le szépen az alabárdját meg azt a vicces sapkát, aztán a folyosón balra, a Katikánál fel lehet venni a napidíjat, és majd hívjuk”. Hát francokat. Maradok. És marad a szakállam is, csak sajnos nem tudom, hogy mondják zsidóul, hogy „nyazsgem!”