Konok Péter 2013.11.10. 19:17

Kövérkép

Fáradt, megkeseredett ember volt a pedellus. Egy egész, fekete pedellusi élet terhét viselte csapott, korpapettyezte Armanis vállán, bár – őszinte pillanataiban ezt be is vallotta magának – tulajdonképpen világéletében pedellus akart lenni. Kisgyerekként ájult, borzongó tisztelettel figyelte az udvaron a szigorú, ideges alpedellusokat és a peckesen atyáskodó, vagy éppen fejhangon rikácsoló méltóságterhes pedelvtársakat és pedelvtársnőket, és néha, merész, dacos nedvesálmaiban azon merengett, milyen lehet vajon első pedellusfőtitkárnak lenni. Kormot feketített, kócot biggyesztett az orra alá, mert már akkor is úgy vélte, a jó pedellus amolyan komolyan bajuszos ember, a bajusz afféle fogódzóként szolgál a pedellusság útvesztőiben, biztos pontot, örök origót jelent, amihez horgonyozódni lehet. Otthon körbeglédázta a kisszobában a plüssállatokat, rendszabályokat dörgött, fakarddal hadonászott, masírozott és gesztikulázott és fegyelmezett és fenyegetőzött. Ahogy cseperedett, belépett a Pedellus Párt ifjúsági szervezetébe is, ahol kiemelkedően párját ritkító, elismerésre méltóan lelkiismeretlen munkát végzett, és érezte, hogy ígéretes pedellusi pálya elé néz; szorgalmasan írta hát a jelentéseket mindazokról, akik pedellusi körhatálya alá tartoztak, és remélte a legjobbakat. Ám a Történelem Ura furcsa, gonosz tréfát űzött vele: ahogy egyre magasabbra kapaszkodott az ifjú munkatávárisi ranglétrán, ahogy a bajusza egyre inkább megigazult, kikövéredett – úgy bomlott fel, alakult, zsugorodott a Rendszer szamárbőre, fogyott ki lába alól a talpalávaló hatalom, és már-már úgy tűnt, pedellusi álmait komoly veszély fenyegeti. Még szerencse, hogy volt néhány hasonszőrű cimborája, ifjú pedellustanoncok maguk is, tömbházmesteri álmok álmodói – és mikor a régi Pedellus Pártot magával rántotta a fűrelépők, az ablakot labdával berúgók, a járdaszélre ülők, az éjszaka kulcs nélkül hazaállítók átmeneti, ricsajgó anarchiája, az ifjú fegyelemfétisiszták – felhasználva pedellustanonci kapcsolataikat és tapasztalataikat, valamint azt a rinocéroszdurva arcbőrt, amelynek már addig is oly sokat köszönhettek –, új néven pedelluspártot alakítva, a pedellusellenesség manifeszt álcája mögött lényegében töretlenül folytatták ígéretesen indult karrierjeiket. Néhány röpke év, és a pedellusifjoncból az ország egyik főpedellusa lett – szájából dörgedelmes büntetések hozsannáztak, parancsszavára paszományos díszhuszárok és -huszárnők vágták magukat peckes haptákba, kezeiből pénzbírságokat szórt, ordókat csikorgott és szikrázott és füstölgött és recsegett naphosszat. A fizetés jó volt, az időbeosztás kedvező, az üvöltözést szerette, s mert nem jártak arra vogon űrhajók, hát így éldegélt, mint egy hátsólépcsőház-ország főházmestere. A káposztaszagú lichthofok lovagja. Egy félreeső potentát. Néha azért mégis hiányérzete volt; nem volt Orgovány, nem volt már láger meg gulág meg deres meg pallos, színtelen és zamattalan volt így a pedellusi handabanda, állami ágálás és felhőbörödés. Igazából – vallotta be olykor magának – szart sem ért az egész. De azért ha újra kezdhetné, morfondírozott ilyenkor, megint csak pedellus lenne. Mert az embernek kell, hogy célja legyen! Ilyenkor keserűen elmosolyodott zsírlepte, elavasult bajusza mögött, és vadul, dühödten, már-már diadalittasan csak rázta, rázta, rázta a főpedellusi csengőt.  

A bejegyzés trackback címe:

https://herostratosphere.blog.hu/api/trackback/id/tr65623578

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása