Egy sajátos, hungarus horrorfilmen gondolkodom. Az lenne a címe, hogy A vérbirkák éjszakája. A szinopszis már megvan:

Félreeső, gazos kelet-európai kvázidiktatúra a fejlődés útjának leállósávjában. Ördögszekér, délibáb, hagymázas puszták, csirkelábon forgó légvárak, kiszikkadt, füves parlag. Elszürkült, elöregedett nép. A fiatalok kirajzottak – szélvédőket mosnak a széles világ benzinkútjain. Az ország az akarizmatikus halottlátót, nekromancert és parafenét, a delejes Vérszoporbán Vikort uralja, akinek fekete Audijai mindenütt ott vannak, ahol nem kéne; maga a Töksötét Úr baljós, éjszínű kisbuszával járja a bomlásba szédült vidék ritkán kátyútlanított útjait, hogy begyűjtse népétől a véradót. De évente egyszer-kétszer – mondják sokan, mindig telihold idején – felherged az apatikus zombinép. Vérszoporbán segédprikulicsai vérparádéra szólítanak. Avétos nagymamák, naftalinszagú nagypapák, szétfolyt arcú, transzszilvóriumtól belassult, hátramaradt mutáns tinédzserek rázzák meg magukat: az olcsó, lötyögős protézisek mögül pengeéles, görbe agyarak türemkednek elő, trikolór, czímeres-koronásch denevérszárnyak bújnak ki a kopott kardigánok fedte, diszkréten meggörbedt hátak szutykos rejtekéből, fonnyadt ajkakra vérvörös rúzs kenődik, megvékonyult, pókhálós hajakba hajcsavarók lehelnek új, radikális görbületet, szőrös sörhasakat lényegítenek át dacos kiállássá a fekete, Nem!Nem!Soha!!! feliratú pólók. És vérért vonyítva, huhogva, kelepelve megindulnak a vérbirkák vérkosaik mögött – messzire hallatszik a rikoltozás, messzire terjed a dögletes kriptaszag. Vérbékéért menetelnek a vérharcosok, hörögve zubog újra meszes ereikben a rég megalvadt, bűzösen bomló folyadék. Ahol elvonul a lidérces vérparádé, széles, nyálkás csiganyomként húzódik mögötte a szemét, a kipusztult fű, a szétpisált világ, a nyúlós-kék füstöt köhögő autóbuszok végtelen sora. Az egeket ostromolja a Vérparádé, s büszkén-boldogan tekint botladozó kreatúráinak hadára a megkergült vezér. Aztán letorpad a súlyos vérkedv megint: kicsorbult, megszuvasodott szemfogak kopognak a földre hullva, a beomló arcokban, a nemzetiszínű szemellenzők mögött újra hályog tompítja fakóvá a vérláztól csillogó, sárga szemeket. Nyekergő vázak másznak-nyüzsögnek odvas koporsóik felé, mielőtt még kihajnalodna. De mindegyik szottyadt báb, mindegyik kopott striga, elomló agyú focidrukker, munkásőrparancsnokból vitézúrrá avanzsáló vértürhő, élükön a fővámpírokkal és vámpírákkal, a daliás vérgalandférgekkel abban reménykedik: a nap soha nem süt ki többé, és a világ egyetlen penészlepte, örökkétig örjöngő, fröcsögős vérparádévá válik.

Na, és a filmnek ezen a pontján jelenik meg a Bruce Willis, egy baromi nagy kihegyezett karóval. 

A bejegyzés trackback címe:

http://herostratosphere.blog.hu/api/trackback/id/tr315597096

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.