Én Hoffmann Rózsában a mosolyát szeretem. Egy arc, amelyik csikorog. Miközben minden egyes vonását, ráncát összehúzza a gyűlölet, mégis - hiszen ez a dolga - mosolyogni próbál. Ez egy ökölbe szorított arc, amelyiket hordozója igyekszik kinyújtott tenyérnek álcázni. Egy sarokba szorított, marni készülő patkány arca, amelyik mosakodó kiscicának szeretné maszkírozni magát (esetleg, de erre már gondolni sem mer, falábú házmesterkislánynak). A hatalom igazi, valahogy mindig kétségbeesett arca. Minden hatalomé.

Kedves Rózsa! Írtam egy verset Önről. Vagyis inkább a bennem élő Hoffmann Rózsáról. Kérem, fogadja szeretettel!

Parlagomon

vipera hever.

Most mit mondjak?

Elég nagy teher.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.