Orbán Viktor egy nap arra ébredt, hogy aznap jó lesz magyarnak lenni. Ez részint olyan érzés volt, ami azonnal rátört ahogy a szemét kinyitotta, részint elhatározás, mert Orbán Viktor nagyon szeretett dolgokat elhatározni, és élvezte, ahogy a dolgok azután úgy alakultak, ahogy Ő elhatározta őket. A magyar Nap szépen besütött a Cinege utcai villa ablakain, a házvezetőnő már megfőzte a kávét, kikészítette a kupica pálinkát az Orbán Viktor arcképével díszített palackból (szép, helyes, ízléses, merengett el Orbán Viktor saját áruvédjegy-arca fölött). Jó volt magyarnak lenni a repülőn is, a világ beláthatatlan, pára borította szőnyegként gördült mélyen Orbán Viktor alá, és ebből a magasságból már nem is látszott, hogy az osztrák ilyenolyan-hütterdorf vagy az ócsai hitelrokkant-láger felett húz-e el a gép, benne Orbán Viktorral, utcák, házak, innen az emberek már úgysem látszanak, csak a távoli, lenti háztetők, ahogy azt szegény Pali is olyan szépen megmondta (Palira nem igazán szeretett gondolni, a Pali őt végső soron cserben hagyta, de ma annyira jó volt magyarnak lenni, hogy nem engedte ezt a jó érzést csak úgy a semmibe tűnni). Az emberek bizonyos távolságból tényleg nem látszanak, merengett Orbán Viktor, és örömmel konstatálta, hogy Ő már régen olyan magasra emelkedett, hogy nem kell az ilyen apró-cseprő, kicsinyes dolgokkal törődnie, mint az emberek és az ő vacak kis gondjaik. Jó volt magyarnak lenni Strasbourgban is, csupa barát között, a libamájas-pezsgős munkareggelin, ahol Orbán Viktor szépen meghallgatta az udvarias szóvirágokat és mosolyogva elengedte a füle mellett az óvatos, finomkodó bírálatokat, mert magyarként jól akarta érezni magát, és ki tudta válogatni a lényeget: ezek most csak irigylik őt, mert ő magyar, és magyarnak lenni jó. Ma különösen. Jó volt azután ismét hazaérkezni, Magyarországra, ahol a magyarok egy része (egyre kisebb része, tisztul az ország, ahogy a Táncsics-díj is, örült Orbán Viktor) lakik. Jó volt nézni, ahogy a droidszerű páncélokba bugyolált magyar leventék gyakorlottan emeltek falat közé és a másik, a nyugtalanító ál-Magyarország közé, ahol gyom nő, emberek éheznek, hóviharok vannak, garázda fiatalok hordáit uszítja vandál rombolásra az álmagyar háttérhatalom - ezekre most nem gondolt, mert ezen a napon teljesen át akarta érezni, hogy magyarnak lenni jó. Amúgy máskor sem sokat gondolt ilyesmire. Egy egész rakás embert alkalmazott arra, hogy ilyen savanyújóskás dolgokkal pepecseljenek, nehogy már ezzel is mind neki kelljen foglalkoznia. Este még átfutotta a lapokat (volt jó pár lapja, ezeket szerette átfutni), amelyek megírták, hogy ma neki jó volt magyarnak lenni, és Orbán Viktor ezzel mélyen egyetértett, milyen jól eltalálták a hangulatát, hiszen Ő is pontosan így érezte. Bámulatos, gondolta Orbán Viktor. Az elalvás előtti félálomban, a takarót fejére húzva még eljátszott a gondolattal, hogy Ő egy személyben minden magyar, sőt Ő az egyetlen magyar, és így azután végképp, minden kellemetlen mellékíztől és bosszantó apróságtól mentesen, nagyon jó magyarnak lenni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.